Tanárok a pszichiátrián

Pereces leveléből arról értesülünk, hogy egy Gyesről visszatérő fiatal kolléganőt az üzemorvos pszichiátriai vizsgálatra küldött. Nem lehet tudni, hogy egy új rendelkezés ,vagy egy túlbúzgó üzemorvos hibája eredményezte ezt a mindenképpen furcsa helyzetet.

Tisztelt Ellenőrző!

Az évenkénti kötelező üzemorvosi vizsgálat után holtsápadtan jött fel a tanári egy fiatal kolléganőnk. Szeptembertől jött vissza Gyesről és az üzemorvos elküldte pszichiátriai vizsgálatra, hogy vajon alkalmas-e a tanításra?! Általános döbbenetet keltet ez a hír többiek körében is, mivel egyikünket sem küldték még soha a pszichiátriára, de még az iskola pszichológusánál sem voltunk eddig, különösen nem kötelező jelleggel.

Próbáltuk közösen megfejteni, hogy vajon miért is van erre szükség? Annyira elszokott volna a tanítástól, az otthon töltött nyugodt 3 év alatt, hogy talán alkalmatlanná is vált rá? Az üzemorvos a tanárnő saját gyerekeit félti a tanítás okozta káros pszichés hatásoktól, gondolván, hogy  a hirtelen idegi leterhelést nem bírja majd és otthon kárt tesz a saját gyerekében? Alapvetően tanácstalanok vagyunk, különösen, mert nem tudjuk, miből is áll egy ilyen vizsgálat? Elbeszélgetésből, mint a pszichológusnál? Valamilyen műszeres mérésből? Mi történik, ha alkalmatlannak bizonyul, kirúgják?

Más iskolában is bevált gyakorlat az, hogy pszichiátriai vizsgálatra küldik a Gyesről visszatért kollégákat? Nagyon furcsának tartom ezt, különösen egy olyan pályánál, ahol a felvételi során semmilyen pszichológia/pszichiátriai szűrést nem végeznek.

Köszönettel:

Pereces

Ki unja jobban az órát?

Sziasztok!

Nagyon tetszik ez a blog, örülök neki, hogy végre valahol őszíntén meg lehet írni, ami minket, tanárokat foglalkoztat és nem kell úgy tennünk, mintha mindannyian mindig, minden percben a munka hősei lennénk.

Az én levelem is erről szól. Nagyon szeretek tanítani, jól is csinálom -állítólag-, de néha előfordul velem, hogy annyira várom az óra végét, hogy  percenként nézem az órámat. Tudom, vacak tanár az, aki a saját óráját is unja, mit szóljon a diák, ha a tanárnak is unalmas az óra. Hozzáteszem, szinte kizárólag a szakmunkásoknál fordul elő, annyira kevés visszajelzést adnak néha, hogy a 8-9. órában már nagyon el tudnék aludni. A mai konkrét eset jut eszembe, bár minden napra jut belőle. 8. óra -matematika a tárgy egyébként-, írom a fel a rendkívül színvonalas példát: 32:0=  , néma csönd. Gondoltam gyors bemelegítésnek jó lesz, aztán nekiesünk a konkrét anyagnak. 5 percig semmi. Rávezető kérdések, semmi válasz. Végre mocorog valaki a hátsó padban, sajnos nem a megoldást mondta: Mindek szenvedünk itt ezzel a hülyeséggel?! A f*szomat se érdekli, hogy milyen szám az a nulla! És nem hazudott, nyilván nem érdekelte semmilyen testrészét, mert ki is ment utána az óráról. Innentől éreztem azt, hogy nagyon sokára lesz vége a dupla órának. Saját magam szórakoztatására felírtam a táblára a feladatot, elmagyaráztam, megoldottam. Hát, ilyen is van.

Érted?! Nem érted?!-anyanyelvi kompetencia

Rendhagyó levelet kapott az Ellenörző, de mivel úgy éreztük, kapcsolódik a blogon korábban megjelent nyelvtanulás/tudás témájú levelekhez és írásokhoz, közzétesszük. Fejtsük meg közösen, mit is akar mondani nekünk Mr. Patrik Chan és vajon melyik nyelv szótárgépes fordítása lehet az eredeti?

A figyelmüket

Érthetõ, hogy talán egy kicsit nyugtalan, mert nem ismersz, de van egy
jövedelmezõ vállalkozás javaslatát a közös érdekû megosztani veletek.
Megvan a hivatkozást az én keresni valakit, aki megfelel az én javasolt
üzleti kapcsolatot.

Én vagyok Mr. Patrick Chan KW ügyvezetõ igazgatója és gazdasági
vezérigazgató-Hang Seng Bank Ltd. takarásban van egy üzleti javaslat az Ön
számára. Én akarom, hogy segítségemre lesz a végrehajtó egy üzleti projekt
Hong Kong az Ön országában. Magában foglalja az átadás egy nagy halom
pénzt. Mindent erre az ügylet jogszerûen rántás nélkül megtehetõ. Kérjük,
törekednek arra, hogy betartsák legteljesebb diszkréció érintõ valamennyi
ügyben a kérdést.

Miután az alapokat már sikeresen át, a fiókba fogjuk részesedése az arány
jóvá kell hagynia mind a ketten.

Én inkább nem éri meg az én privát e-mail címét alább
(infopatrickchankw@yahoo.com.hk), és végül azt követõen, hogy én átadják
Önnek több információt errõl a mûveletet.

Kérjük, ha nem érdekli törölje az e-mailt, és nem vadásznak rám, mert én
vagyok a karrierem elhelyezés és az élet, a családom a tét ebben a
vállalkozásban. Bár semmi sem merte semmi szerzett.

A legkorábbi választ erre a levélre, majd értékelni.


Mr. Patrick Chan

Szabad-e verni a gyereket?

A verés és az intelligencia közötti összefüggésről jelent meg egy cikk tegnap. Levélírónk ezzel a cikkel kapcsolatban írja le saját életére vonatkoztatott gondolatait.

Tisztelt Ellenőrző!

Egy tegnap az Indexen megjelent cikk komolyan elgondolkoztatott. A verés nyomott hagy a gyerek IQ-ján, vagyis minnél többet ütöd a gyereket, annál butább lesz. Nem vagyok pszichológus, de gyakorló tanárként nekem is feltünt, hogy egy nonfunkcionális családból jövő, több pofont, mint simogatást kapó gyerek ritkán osztályelső, habár nem is zárható ki ez sem.

Van saját gyerekem, akire soha, semmilyen körülmények között sem emelnék kezet. Engem viszont gyakran vertek, bár igaz, nem pofoztak, ahhoz anyám keze kicsi volt, de szerencsére volt fakanál és szíj kéznél. Van két diplomám, egy pár nyelvvizsgám és egész jól elboldogulok az életben, még ezt a levelet is össze tudtam hozni. A cikk kapcsán elgondolkoztam rajta, hogy ha mindez igaz, akkor az hogyan befolyásolhatta volna a fejlődésemet. Mi minden lehetett volna belőlem, ha nem vernek? Atomfizikus, agysebész, elbocsátott BKV-vezérigazgató? 2,8 % a differencia. Nekem ehhez konkrétan a 2,8%-os tej kapcsolódik, ami a fogyókúra szempontjából nemkivánatosan sok zsírt tartalmaz, szóval a 2,8 az sok. Az egy 100-as IQ-nál +/-2,8 pont. Hát, nem tudom, talán mégsem ezen múlt, hogy nem lettem agysebész, de azért nagyon durva, hogy anyám általában pont azért vert, mert nem tanultam és rossz jegyeket hoztam. Szegény, ha tudta volna, hogy pont az ellenkezőjét éri el vele, nem strapálja magát ennyire a jövőm érdekében.

Ezek után hogyan neveljem a saját gyerekemet? Üssem, vagy ne üssem? És egyáltalán, csak a szülői pofonnak van butító hatása? Nem mindegy, mert ha az utóbbi, akkor egy magára és a gyereke IQ-ra valamit is adó szülő megkér valakit, hogy verje meg a gyerekét, így aztán a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad.

Why don't we speak like they do?

Régóta kacérkodom a gondolattal, hogy megírjam a gondolataimat a nyelvtanítás/tanulás témához kapcsolódóan. Nyelveket tanítok egy középiskolában kb. 10 éve, plusz tanultam is 8 évet általánosban, 4-et középiskolában, meg még azt az 5-t egyetemen, egyszóval, úgy érzem, van némi rálátásom a dologra minden oldalról. Szakirodalom ismeretében sem szenvedek hiányt, bár arra a látszólag egyszerű kérdésre, hogy miért nem tudunk megtanulni és megtanítani iskolában egy idegen nyelvet sem használható szinten, egyértelmű választ eddig nem sikerült kapnom. Ezzel nem vagyok egyedül, sokan reméltük az egyetemtől/főiskolától, hogy ott aztán megkapjuk azt a tölcsért, amivel beletöltjük a gyerek fejébe a nyelvet, de nemhogy azt nem kaptunk, csupa olyan tanárunk volt, aki szinte soha nem tanított nyelvet iskolában. Az elmélettel felvérteztek minket, de a gyakorlatban fegyver nélkül küldtek a csatába.

Elkezdtem tanítani, de kudarcok értek. A diákok tudták a nyelvtant, tanulták a szavakat, sikerültek a szituációk, de nem tudták a nyelvet. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem, hogy nagy hibát követünk el, amikor elemeire szedjük az idegen nyelvet és ezeket az elemeket tanítjuk a diáknak, elvárva tőle, hogy ő ezeket önállóan össze tudja illeszteni az adott idegen nyelv logikájának megfelelően. Abból kell kiindulnunk, hogy a nyelv a gondolat verbális formája - nagyon leegyszerűsítve természetesen, hiszen nem minden gondolat jelenik meg verbális szinten-, vagyis ahhoz, hogy jó mondatokat szerkesszünk és ne tükörfordításban beszéljünk, az adott nyelv logikájának megfelelő mondatokat kell alkotnunk, azon a nyelven kell a gondolatainkat kifejeznünk. Tudnunk kell, hogy egy külföldi, hogyan reagál egy adott szituációban, milyen nyelvi struktúra jelenik meg az agyában és hogyan verbalizálja azt. Ez kétféle képpen lehetséges szerintem:

a, idegen nyelvű környezet: minden egyes nap halljuk az iskolában, hogy minek tanulja a nyelvet, kimegy célnyelvi környezetbe és 3 hónap alatt megtanul. Ez nyilván túlzás, de a kint töltött idő elég ahhoz, hogy az adott nyelv természetes logikája beépüljön az agyba és egyébként érthetetlen szerkezetek is természetesnek tűnjenek.

b, idegen nyelvű média. Kevésbé hatékony, el kell egy szintre jutni ahhoz, hogy használható legyen, de kétségtelenül sokat segít.

Mit tudunk tenni a nyelv órán annak érdekében, hogy felkészítsük a diákot arra, hogy nem feltétlenül tud megtanulni az iskolában egy nyelvet tökéletesen? (Hangsúlyoznám, hogy egy erős középszintig el lehet jutni.)

Tudatosítanunk kell, hogy az idegen nyelv nem matematika, ahol elég a szabályokat ismerni és minden példa megoldható, de más iskolai tárgyhoz sem hasonlítható (arra aztán pláne nincsen semmi bizonyíték, hogy a nyelvi logika és a matematikai bármilyen kapcsolatban lenne egymással, illetve az én esetemben gyakorlatilag kizárja egymást).

Fel kell vállalnunk, hogy csak egy szintig tudjuk segíteni, utána pedig saját magának kell megtalálnia az utat, ami a ténylegesen használható nyelvtudásig vezet.

Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy minél több idegen nyelvű inputot kapjon, pl: ne beszéljen a tanár magyarul órán, ne csak fordításból és szótárazásból álljon a nyelvóra, nagyon erősen fejleszteni kell a szókincset. (Ehhez elengedhtetlen a szaktanár tökéletes nyelvtudása)

Egy kicsit hosszú lettem, de remélem elég részletesen írtam le az elképzeléseimet és nem ugrottam át egy gondolatelemet sem.

Ha ingyenes, az nem így néz ki- nyelvtanfolyam postásoknak

Kedves történetet kaptunk Flummytól, amiben elmeséli, hogy bizony a nyeltvtudás a mindennapokban nagyon hasznos dolog lehetne. Nem kell ahhoz külföldre utaznunk, hogy galibát okozzon egy idegen nyelvű felirat.

A magyarok nyelvtudásáról szóló írás jutatta eszembe ezt a történetet.

Rendeltem egy katalógust Németországból, és ezek rendszerint díjmentesítve érkeznek, nem kell értük fizetni. Egy új, fiatal postásunk van, aki nagyon ügybuzgó és nagyon kedves, de németül sajnos pont nem tud. Hozza a katalógust, fizessek érte. Mutatom neki, hogy rá van írva, hogy már rendezte a feladó. Nem tágított, erre pedig bélyeg kell, mert, ha ingyenes, akkor nem ezt írják rá. Én magam sem vagyok nagy németes, de azért azt megértettem, hogy udvariasabban azt írták rá, hogy ingyenes. A postás válasza rövid volt és tömör:ha azt írják, hogy ingyenes, az nem így néz ki. Nem vitatkoztam, kifizettem azt a 210 forintot.

Ennyi a történet, eleinte bosszantott, de azóta jókat mosolygok rajta, hogy sokba került nekem a németek udvariassága.

Előbb üt, azután kérdez

Az iskolai erőszak egy -reményeink szerint- ritka formáját ismerhetjük meg a következő levélből. Levélírónk fiát egyszerűen megpofozta  a tanár, amikor látta, hogy egy vélt baleset után nincsen semmilyen baja.

A fiam egy nagyszájú, öntörvényű gyerek. Volt már vele sok gondunk, de ami ma történt, arra nehezen találok magyarázatot. Hülyéskedtek órán, az egyik társa szemen találta egy papírrepülővel, ő erre odakapott a szeméhez és elkezdett jajgatni, hogy kiütötte a szemét a másik fiú. A tanárnő erre odarohant, ráüvöltött a fiamra, hogy mutassa a szemét, aztán, amikor látta, hogy semmi baja, egyszerűen nyakon vágta.

Egyébként 8-osok, nem kifejezetten a tanulásról szól már ez az év, a fiamat pedig különösen nem kell félteni, de könyörgöm milyenek az idegei egy ilyen tanárnak?! Én elhiszem, hogy megijedt, de azért nagyon durva megkönnyebbülésében pofozkodni!!! Természetesen holnap felhívom és meghallgatom az ő verzióját is, de a pofon az pofon marad.

Pont, pont, vesszőcske

Egy nagyon meglepő esetre hívja fel figyelmünket Bigusz a levelében. Egy nyolcadikos fiú hullámokat rajzol a táblára szavak helyett, és a tanár hiába próbálja bizonyítani a szülők és az igazgtóság felé az igazát. Mivel motiválható az általános iskolai diák? Mit tehet a tanár, ha egyáltalán semmilyen eszköz nincsen a kezében, illetve még a vezetőség is a diáknak ad igazat?

 Sziasztok!

Nyelvtanítás témában nekem is vannak érdekes történeteim. Leírnám a legutóbbit: 8-os nagyfiúk, motiváció a nullával egyenlő. Próbálkozhatok én mindennel, írni nem akar, olvasni nem akar, szituációzni nem akar. Előveszem a legutolsó ötletemet: írd a táblára a feladatot!Azt gondoltam, addig sem zavarja legalább a többieket. Szorgalmasan dolgozik a táblánál, de amikor alaposabban megnézem, csupa hullámos vonalat rajzolt oda. Kérdezem tőle, hogy mégis mi ez? A válasz:szavak. Ne is állítsam az ellenkezőjét, mert ezek szavak, ez az ő órai munkája. Behívatom a szüleit, előadom a problémát, de szintén süket fülekre találok. Ha a gyerek azt mondta, hogy azok  szavak, akkor azok szavak és nem vonalak. Fordulok az igazgatónőhöz, aki széttárja a karját, ha nem fényképeztem le a táblát, akkor semmi bizonyíték nincs a kezemben és miért ne hinne egyébként is a gyereknek?!

Most már azt gondolom, hogy kár volt ügyet csinálni belőle. Ha szavak, hát szavak. Végülis, kit érdekel, engem nem, az biztos. Jövőre elmegy, aztán ott rajzolgathatja a vonalakat a táblára. Kíváncsi vagyok, ott is szavaknak látják-e majd?!

Du, svájci?- Csak mi nem beszélünk nyelveket?

Csak magyarul beszél a többség - Ezzel a címmel jelent meg az egyik napilapban egy cikk a magyarok nyelvtanulásának eredményéről - pontosabban eredménytelenségéről-, illetve a felnőtt lakosság idegennyelv-tudásáról, összehasonlítva a világ más népeinek  hasonló paramétereivel. Ritkán olvasom ezt a lapot, most is a vonaton lestem bele a mellettem ülő újságjába, és csak azért tűnt fel a cím, mert a napokban az Indexen is hasonló tartalmú cikket olvashattunk, és a blogon is közzétettünk egy levelet, ami a lehetséges okok egyikét említette.

Tényleg olyan rossz a helyzet Magyaroszágon? Ami a felnőtt lakosság idegennyelv-tudását illeti, sajnos  nem lehetünk büszkék. Bár, ha hozzávesszük, hogy a mai felnőttek még kötelezően oroszt tanultak,  honnan is tudnának tömegesen más idegen nyelveket? Arról nem szólt egyik cikk sem, hogy  a felnőtt lakosságban korosztályonként vizsgálva milyen a helyzet. Véleményem szerint 3 réteget különböztethetünk meg: vannak a ma 70-80 évesek, akik közül nagyon sokan beszélnek, illetve legalább értenek németül, hiszen, amikor ők jártak iskolába szorosabb volt a német-magyar viszony, tanultak németet, franciát. Ez alatt nyilván az akkori társadalom felső- illetve középosztályát értem. A második korosztály a 40-70, és közöttük valóban elenyésző az idegen nyelvet beszélők száma, elsősorban a kötelező orosztanítás, illetve az ideológiai alapon nemkívánatosnak ítélt nyugati nyelvek oktatásból való kiszorítása miatt. A harmadik korosztályt illetően -0-40- nem kell szégyenkeznünk, nagyon sokan beszélnek magas színvonalon több idegen nyelvet is, illetve egyet mindenki tanul kötelezően iskolában és mivel a diploma is nyelvvizsgához kötött, sokan rendelkeznek nyelvtudással.

Tényleg olyan jó a helyzet a világ többi részén? Számomra vicc számba megy a szlovákok 7,6%-os aránya - ennyien nem beszélnek szerintük másik idegen nyelvet-, mivel ott a cseh és a magyar is idegennyelvnek számít, nem is beszélve a németnyelvű kisebbségről. Az abszolut pozitív példa Svédország, ahol aztán tényleg nagyon magas szinten tanítják az idegen nyelveket, más kérdés, hogy a nyelvrokonság miatt lényegesen egyszerűbb dolguk van. Nekünk magyaroknak ezzel sincsen egyszerű dolgunk, talán finnül tanulhatnánk, de azzal meg nem sokra mennénk.

Saját tapasztalatom szerint egyébként sokkal jobban állunk, mint a spanyolok -akik az olaszt említették 2. nyelvként-, ahol nem tudtam szinte sehol sem németül, sem angolul kommunikálni, vagy a franciák -2. idegen nyelv, flamand, holland-,  akik szintén nem beszéltek sem angolul, sem németül. Az olaszoknál sem jobb a helyzet, ők a spanyolt jelölték meg 2. idegen nyelvként, az angolul vagy németül beszélők arány ott sem magasabb a miénknél. Egyszóval mielőtt ebben a kérdésben is hamut szórunk a fejünkre, érdemes egy kicsit körbenéznünk.

MA-képzés a pénzbeszedés új formája

Levélírónk a bolognai rendszerben próbál másoddiplát szerezni, és nagy reményekkel vágott neki az MA képzésnek. Reményei gyorsan elpárologtak, és hirtelen rájött, gyakorlatilag egy szép, egészséges pénzlehúzás az egész. A fejőstehén szerep nem tetszett neki, ennek írásában hangot is adott. Íme:

Sziasztok!

A bolognai rendszerben kezdtem meg a másoddiplomás tanulmányaimat és mivel első évfolyam voltunk, senkinek sem volt világos,  hogy mi is vár ránk a 3 év után. Igazából most sem világos, hogy mihez is tudnék kezdeni ezzel a 3 éves képzéssel, de folytatni akartam, ezért nem is nagyon nyomoztam utána. Felvételiztem az elvégzett BA képzéshez tartozó MA képzésre, fel is vettek és itt kezdődtek a problémák. Az első diplomám is tanárszakos, tehát nem szükséges még egy tanári képesítő vizsgát tennem, de akkor minek is járok oda? Csupa olyan tárgyam van, amit már végeztem -pedagógia, pszichológia, de általános nyelvészet, esztétika, stb. is- felmentést nem kapok, mert nem egyeznek meg a tárgyi kódok az előző intézményben kiállított indexemben és a mostaniban. Meglepő lenne, ha egyezne -vajon Magyaroszágon mi egységes-, egy 10 évvel ezelőtti képzéssel.

Kifizetek félévente 200 000 ft-ot azért a végzettségért, ami már megvan, illetve 1-2 szakspecifikus tárgyam van, amiket viszont már BA-n teljesítettem. Olyan érzésem van, hogy ráugrottak az egyetemek, főiskolák (!) erre a plusz hallgatóvadász lehetőségre, konkrét program és elképzelés nélkül, beszedik a pénzt, amíg még lehet. Én konkrétan főiskolára járok MA-ra, egyszerűen nevetséges. Már az is korrektebb lenne ennél, hogy fizessük be a pénzt, ne is lássanak minket 2 évig, aztán postán küldjék a diplomát.

Ha valaki érti a rendszert, vagy legalább látott olyat, aki ismert valakit, a hallott valami biztatót, kérem jelentkezzen!

A képmutatásról, avagy az iskolában mindenki hazudik?

Julien Sorel tollából olvashatunk egy érdekes gondolatmenetet arról, hogy ha egyetértés mutatkozik abban a kérdésben, hogy a nevelés nem csupán az iskola feladata, akkor ebből az is következik, hogy az itt tapasztalható anomáliákért sem az intézményeket terheli a kizárólagos felelősség. Vagy hát legfeljebb annyiban, amennyiben a – társadalmunk megannyi színterén pusztító – képmutatás, érthető módon, nem torpan meg az iskola kapujához érve.

Tanárként és – meglehetősen rossz közérzetű - országunk polgáraként szeretnék hozzászólni azokhoz a gondolatébresztő felvetésekhez, amiket az elmúlt napokban olvashattam ezen a blogon a posztokban és a kommentek között. Ám – ahogyan talán a cím is mutatja – némiképp sajátos szempontból közelíteném meg oktatási rendszerünk - vitathatatlanul súlyos – problémáit.

Alighanem igaza van Orwellnek: tényleg minden nemzedék azt képzeli magáról, hogy intelligensebb az előtte járónál, és bölcsebb az utána következőnél. Mégis, nehéz volna komolyan elhinni, hogy alapvetően butábbak lennének a mai gyerekek, mint amennyire buták voltak néhány évtizede, vagy amennyire buták lesznek pár évtized múlva. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az emberek többsége soha nem volt és soha nem is lesz különösebben kiváló; néhányan emelkednek fölé csupán képességeikkel a mindenkori - nem különösebben elragadó – sokaságnak. Gondolom, éppígy van ez az ellenkező véglettel is: igazán ostoba, gonosz, megátalkodott lényből is kevés akad (szerencsére) – ahogyan a múltban is kevés volt, és ahogyan – alighanem és remélhetőleg – a jövőben is kevés lesz belőlük.

Akkor hát viszont a - mai iskoláskorúak számottevő részét jellemző - viselkedés- és mentalitásbeli problémák magyarázatát alighanem a társadalmi körülményekben kell keresni. És nyilván nem valami romantikus gyerekszeretet, hanem a józan belátás mondatja velem, hogy mindezért magukat a gyerekeket bajosan tehetnénk felelőssé – hiszen nekik volt a legkevesebb szerepük ezen körülmények létrejöttében.

Tehát, amiről írni szeretnék, és amiben felismerni vélem problémáink gyökerét - az a képmutatás. A felnőttek képmutatása, társadalmunk képmutatása.

Persze, számos erkölcsi fogyatékosság létezik, és hát biztosan ízlés, vagy habitus kérdése, hogy ezek közül éppen melyiket találjuk a legvisszataszítóbbnak. Ám gondoljunk bármit is a hipokrízis lényege felől, az az egy biztos, hogy a nevelés terén rendkívül kontraproduktív, és ezért feltétlenül kerülendő eszközről van szó. Hiszen, ha egy gyereket úgy próbálok meggyőzni valamiről, hogy közben viselkedésemmel egészen mást kommunikálok, mint szavaimmal – szóval, ez esetben nemhogy a kívánt eredményre nem jutok, de jó eséllyel éppen az ellenkezőjét fogom elérni annak, mint amit tervbe vettem.

Megpróbálom elmondani kicsit érthetőbben, mire is gondolok.

Gondoljunk például egy iskola igazgatójára, aki rendszeresen panaszkodik amiatt, hogy manapság a szülők milyen keveset foglalkoznak a gyermekükkel, és a nevelés feladatát szinte teljes egészében az iskolára testálják. Ha ez az igazgató ugyanakkor kirúgással fenyegeti azt az alkalmazottját, aki a törvényesen járó anyanapjait szeretné kivenni, akkor nemcsak tisztességtelenül jár el, de szavai és tettei között nehezen feloldható és nyilvánvaló ellentmondás feszül. Alig hihető, hogy mindennek semmi hatása ne volna az általa irányított intézmény működésére és hatékonyságára – hiszen ezen intézmény feladata nem más, mint a nevelés.

Vagy gondoljunk egy tanárra, aki a tudás önmagában vett értékéről próbálja meggyőzni - végső soron - minden egyes óráján tanítványait. Ha ez az ember mindeközben valójában nem hisz abban, hogy létezik pénzre nem váltható érték; ha egzisztenciális nehézségein, szorongásain nem tud úrrá lenni; ha a folyamatos önfejlesztés kényszerét fölösleges teherként éli meg; ha nem nyitott új ismeretek, új technikák megismerésére, vagyis tulajdonképpen a tanulásra – szóval, ebben az esetben szerintem ugyanaz az ordító inkonzisztencia figyelhető meg, mint az előbbi példában -  és ez az inkonzisztencia lehetetlenné teszi az eredményes nevelést.

De gondolhatunk egy szülőre is, aki ráadásul alighanem a legnagyobb hatással van gyermekére valamennyi szereplő közül. Hogyan is nevelhetne megfontoltságra, türelemre, önuralomra, ha közben – mint oly sokan ebben az országban – a legbonyolultabb kérdésekre a legelkapkodottabb feleletekkel válaszol; ha képtelen szenvedélyein uralkodni, (vagy - gyerekes módon - nem is törekszik erre); ha differenciálatlanul megvetéssel sújt minden tekintélyt; ha képtelen higgadtan és előfeltevésektől mentesen megvizsgálni egy kérdést, mielőtt végérvényes ítéletet hozna…?

Hiszen talán pártszimpátiától vagy meggyőződéstől függetlenül is belátható: számos honfitársunkra illik ez a – nem túlságosan hízelgő – leírás.

Megdöbbentően sokan gondolják ugyanakkor, hogy mindenkori – vélt vagy valós – érdekeik érvényesítésének leghatékonyabb és legtisztességesebb eszköze a manipuláció – a hízelgéssel elegy fenyegetés. Pedig hát ezzel szemben sem erkölcsi, hanem intellektuális jellegűek a legfontosabb aggályok. Mert talán igaz, hogy rövid távon, bizonyos helyzetekben lehet eredményeket elérni ilyen módszerekkel is – de ezek az előnyök eltörpülnek azokhoz a hátrányokhoz képest, amik hosszabb távon törvényszerűen jelentkeznek. Ezek a következmények az egyén életében éppúgy megfigyelhetők, mint a társadaloméban: a krónikus bizalomvesztés; a gyanakvás állandósult, fojtogató légköre; a tanulásra, a másik megértésére való képtelenség. Könnyen meglehet, hogy válságunknak oka mindösszesen ennyi: meg kell fizetni a számlát korábbi meggondolatlanságainkért.

Bizony, a legtöbb gyerek tényleg nem okvetlen hülye. Talán, ha néha kevésbé néznénk annak őket, sok mindenben előreléphetnénk.

Egy igaz magyar nem tanul angolul

Kati az iskolába beszivárgott politika problémáját írja meg nekünk levelében. Tanácsot kér, hogyan lehet jól kezelni a valamilyen szélsőség felé elment diákokat.

Sziasztok!

Nyelvtanárként már a kifogások elég széles palettáját hallhattam, hogy éppen az adott nyelvet miért ne tanuljuk, de az alábbi eset megdöbbentett. Megkérdem egy fiút, hogy olvassa fel az idegen nyelvű szöveget, de nem volt rá hajlandó. Először azt hittem, hogy azért, mert nincsen készen a feladata, de aztán kiderült, hogy ennek komoly ideológiai okai vannak. Azért nem olvassa fel, mert nem magyarul van és ő minden idegen kultúrát elutasít. Szeptember óta tanítom ezt a csoportot -hiányzott is elég sokat a fiú-, így nem tűnt eddig fel, hogy ennyire erősen elutasítja az angolt. Németet szívesebben tanulna, mert azt legalább tudná használni is -megjegyzem, a hasonló mondatokat a két nyelv felcserélésével szinte minden német órámon hallom-, de ezt az imperialista sz@rt ő bizony nem hajlandó. Ezen a ponton váltam tanácstalanná. Egy szélsőjobboldali szervezet tagja és aktivistája, mindenki dögöljön meg és hajrá Magyarország.

Gyenge próbálkozásként annyit mondtam, hogy azzal használ a hazájának, ha okos, művelt, nyelveket beszélő tagja lesz a társadalomnak és nem azzal, ha összevereti magát minden rendezvényen, de láttam rajta, hogy szerinte pont az ellenkezője igaz.

Nem tudom, hogy volt-e más hasonló helyzetben? Mit lehet ilyenkor tenni?

Címkék: nyelvtanulás

Iskola a szabadpiacon – tanulság nélküli gondolatkísérlet

Nagy örömmel adjuk közre Csavarhúzós eszmefuttatátását:

Gondolkozzunk el azon, hogy ha az oktatás a versenyszférában zajlana, akkor milyen is lenne az iskola. Peremfeltételként képzeljük el, hogy a képző intézménytől független lenne az érettségi/szakmai vizsga, illetve általános iskolában is lenne valami hasonló, hogy a kiosztott bizonyítványoknak legyen valami külső kontrollja. A képző intézmény megkapná az állami fejkvótát. Itt rögtön teszek is egy nyitózárójelet, mert jelenleg a finanszírozásnak valahol a negyede-harmada közötti része az önkormányzattól jön, kivéve az egyházi iskolákat, mert ott az önkormányzati részt is az állam fizeti. Azaz a hátrányos helyzetű települések kénytelenek egyházi kezelésbe adni az intézményeiket. Szerintem az önkormányzati finanszírozás a legrosszabb középút az egyéni finanszírozás (tandíj) és az állami finanszírozás között: a leszakadó, gettósodó településeken az oktatás is gyengébb (vagy egyházi) lesz. Tehát tételezzünk fel fix állami normatívát. Ezen felül szedhet az iskola tandíjat, pontosabban nyilván „alapítványi hozzájárulást”. Ha valamelyik cégnek a szegényebb réteg a célközönsége, akkor pedig ingyen tankönyv, bérlet-hozzájárulás vagy egyéb módon juttathat vissza tanulóinak a pénzből.

Képzeljük el, hogy ilyen környezetben menedzselünk-igazgatunk egy iskolát, azzal a kitűzött céllal, hogy hosszú távon népszerű, jónevű és híres intézményünk legyen. Ehhez jó diákanyag kell, ami valamelyest szabályozható a tandíj, a házirend és egyéb szabályozók optimalizálásával és marketingelésével, de alapvetően mégiscsak a tanáranyagnak kell jónak lenni, hogy a diákanyag is jó legyen. Eleinte kifejezetten igaz ez, később már maga a jó hír is sokat számít: azért jönnek, mert nehéz bekerülni. Hogy olyanok legyenek az osztálytársak, akik szintén megütik a mércét.

Szóval jó tanárok kellenek, de honnan szedjük őket, és hogy tartsuk meg a jó munkaerőt? Mindenképpen kellenek nagy nevek. Ha szerencsénk van, találunk egy-két lokálisan híres embert, aki hobbiból szívesen tanít egy-egy osztályt. Mert ilyen óraszámban tanítani az egy jó hobbi tulajdonképpen, és sokan vannak, akik csinálnák ezt. Minőségi munkát csak alacsony óraszámban lehet végezni, úgyhogy a főállású kollegák terhelését is igyekeznék úgy szervezni, hogy kevés tanórájuk legyen. A könyvtáros, rendszergazda, igazgatóhelyettes, és egyéb nem tanórai munkák elosztásával van erre némi mozgástér.

Aki sokat markol, keveset fog, szóval el kell dönteni, hogy művészeti, sport, reál vagy humán irányú iskolát szeretnénk-e, ugyanis ez eldönti, hol lehet spórolni. A pénzügyi keret ugyanis adott, ha jó természettudományos oktatást akarok, akkor ott van szükség a nagy nevekre, akiket meg is kell fizetni, nehogy átmenjenek a konkurenciához. Humán vonalon akkor a cél a középszintű érettségi, nem kell akkora fizetés, még mindig elég vonzó a válogatott diáksereg más iskolákhoz képest. A tesitanárnál meg a „versenyképes fizetés” mindazon potenciális munkavállalók halmazán értendő, akik rendelkeznek a „begurítom a labdát” skilljével. (Miközben egy sport irányultságú iskolánál pedig a kiemelten bérezett és válogatott réteg pont a testnevelők lennének.) Tehát nincs bértábla, a fizetéseknek azonban nőni kell, mert az idősebb kollegának nagyobb a reklámértéke. Lehet hogy már harminc évesen is jól tanított, de hatvan évesen már az egykori tanítványok gyerekeit is az iskolába vonzza. (Illetve ha nem, akkor már hatvan éves korára nem lesz az intézmény tanára) Ha nem fizetek neki többet, mint fiatalabb korában, az időközben híressé vált tanáromat elviszi a konkurencia.

A piaci iskola nem nyerő ötlet, mert lennének olyanok is a piacon, akik beszedik a pénzt, aztán a diákok megbuknak a vizsgákon. Most is vannak : http://csepel.info/?p=2052 – de jelenleg a pénzesebb-sikeresebb és ezért talán tájékozottabb szülők piacán. Ha az állami oktatás is ilyen lenne, akkor a leszakadó rétegeket könnyen rászednék egy „szamáriskolával”, ahol ingyen van a könyv és a hiányzást sem veszik szigorúan – csak éppen szinte mindenki megbukna a vizsgákon. A példa csak arra volt jó, hogy milyen bérezési-foglalkoztatási rendszer alakulna ki spontán, a piac szabályai szerint, hogy aztán megnézzük, hogy ehhez képest mi van.

Külsősök foglalkoztatása: jelenleg nem szeretik az iskolák, főleg a foglalkoztatás adminisztratív terhei miatt. Előnyeit pedig nem érzik: „az utóbbi években már csak heti két-három órát tartott a gimnáziumban Debreczeni József (http://hvg.hu/itthon/20060515debreczeni.aspx), mert a pedagógiai szempontok, hogy az osztályát vigye végig, fontosabbak voltak, mint az, hogy már nincs rá szükség tanárként nálunk”. Tehát akinek csak heti pár órája van, arra „nincs szükség”, főleg ha megoldható úgy, hogy egy főállású kollegának lesz heti 26 órája.

Bérdifferenciák: A bértábla végzettség és életkor szerint differenciál. A végzettség jelentené talán a rátermettséget, az életkor pedig a reklámértéket. Utóbbi a jó tanárokra igaz, a kevésbé jókra meg pont a fordítottja. A végzettségnél sok torzító tényező van, talán a legviccesebb, hogy nálunk a tanári kábé harmada közoktatás-vezető végzettségű. A magasabb fizetés ugyanis pár év alatt visszatermeli a tandíjat, utána tiszta haszon. Hogy értelme semmi, azon gondolkozzanak el inkább azok, akik a szabályt kitalálták. Eredetileg a „pedagógus szakvizsga” jelentette volna a magasabb fizetési osztályba lépést. Aztán, hogy a vezetőkkel se legyen kiszúrva, kitalálták, hogy a közoktatás-vezető képzés feleljen meg a szakvizsgának, miközben a szakvizsgára felkészítő képzések még el sem indultak. Utána meg már hiába indultak, mert híre ment, hogy van ez a könnyen-gyorsan változat, úgyhogy kellő érdeklődés hiányában a tantárgyi képzések elmaradtak. Mostanra ki is kopott a köztudatból, hogy szakvizsgázni nem csak pedagógiából, mérés-értékelésből meg közoktatás-vezetésből lehetne a törvény szerint, hanem szaktárgyból, mondjuk fizikából vagy matematikából is.

Van ezen kívül a többszakos pótlék, 5% ha két szakot, 7%, ha három vagy több szakot tanít valaki. Van ebben ráció, mert a szélesebb látókör érték.

Van aztán a „minőségi munkáért járó bérkiegészítés”, ami emlékeim szerint kb 3eFt/fő nettóban, ha egyenletesen lenne szétterítve. Nálunk a túlmunkát díjazzák vele, pl. ha komolyabb ünnepségre készít fel a magyartanár, illetve a versenyeredményeket.

A közalkalmazotti tanács tagjának heti 2 óra kedvezmény jár, azaz 22 helyett csak 20 óra a kötelező. Aztán van még a szakszervezet, aminek órakedvezménye a tagság létszámától függ. Ha mondjuk 40 fő tag, akkor havi szinten 15 óra, majdnem heti 4 óra kedvezmény, azaz ha valaki szakszervezeti vezető és közalkalmazotti tanács tagja is, akkor 22 helyett csak 16 órában tanít. (Illetve ha többen, akkor azt túlóraként fizetik). Van osztályfőnöki órakedvezmény is, de helyette van egy csomó többletmunka is, míg a szakszervezeti mozgalomban ezt nem látom.

Elbocsátás, ha az igazgató jobb jelöltet talál: na az nincs. Pontosabban öt évig van arra lehetőség, hogy éves szerződésekkel foglalkoztassák a munkavállalót, utána ki kell nevezni. Kinevezés után már csak súlyos fegyelmi vétség vagy a munkakör megszűnése lehet a kirúgás oka. Van egy olyan szabály is, hogy ha leépítésre kerül a sor, akkor az igazgató nem mérlegelhet: azt kell elküldenie, aki nem teljesítette a 7 évente 120 órás továbbképzését. A magas óraszámú tárgyaknál van ennek jelentősége, mert ugye hiába nem teljesítette a rajztanár, nem lehet leépíteni, mert belőle csak egy van, ki tanítaná akkor a rajzot.

A legnagyobb anomáliát a pénzhiány okozza. Miután az igazgatónak ki kell fizetnie mindenkinek, ami a törvény szerint jár, olyan kevés marad a kalapban, hogy ha új kollegát kell felvenni, akkor csak alacsony fizetésű fiatal jöhet szóba, mert arra van pénz. Az illetmény pedig olyan kevés, hogy a versenyszférába is eladható szakokon hiány van. Megesett, hogy öt évig el akarta küldeni az angoltanárt az igazgatónk, de minden év végén volt valami gubanc. Elment a másik angoltanár, szülni ment a másik angoltanár, visszalépett a potenciális jelentkező, tehát hiába a fegyelmik, mindig jött a kanossza-járás, hogy „azért ugye maradsz még, noha újra csak egy évre gondoltam”. És mivel öt év eltelt, a kolléga már ki van nevezve (bár ennyi idő alatt azért a diákok valamennyire megnevelik a legalkalmatlanabb tanárt is :). Szintén a pénzhiány okozza, hogy a tantárgyfelosztásban igyekeznek mindenkit egy szakra szoríani. Így sajnos a tanár több osztályban tanít, nem tudja megjegyezni a diákok nevét (kedves szülők, a "diákanyag" szón való megsértődés bár jogos, de ha valaki többszáz embert tanít, akkor bizony összefolynak az arcok-nevek...) - de nem kell neki többszakos pótlékot fizetni.

A tanárnő bejön nekem

Pettyes leveléből más vetületét ismerhetjük meg azoknak a mindennapi gondnak, amelyekkel a tanároknak szembesülniük kell. Meddig mehet el egy diák rajongása?

Sziasztok!

Ma történt velem, gondoltam megírom. Egy nagy pesti középiskolában tanítok, elég sok a fiú, kevés a férfi tanár, mi próbáljuk rendszabályozni őket is. A fegyelmezéssel nincs is gond, de nagyon zavaró, hogy rendszeresen céltáblái vagyunk a buta megjegyzéseiknek. Amikor elkezdtem tanítani és huszonpár éves voltam, nem lepődtem meg nagyon azon, hogy a 13.-os fiúk kávézni hívtak -akkor sem mentem-, de ez a mai megdöbbentett. Lassan 40 éves vagyok és bár nem én vagyok az Északi boszorkány, nem is vagyok playmate. Nem járok miniszoknyában, kivágott ruhában, semmi feltűnőben.

A történet röviden a következő: Egy férfi kollégám szólt, hogy tetszem az egyik fiúnak (10.-es) és tőle kérdezte, hogy van-e esélye nálam? Nagyon megdöbbentem és felháborodtam, de a legmérgesebb a kollégámra voltam, aki ahelyett, hogy ott a helyszínen helyre tenné egy atyai pofonnal a szemtelen ficsúr agyát, még szól nekem róla, hogy azért én is tudjam. Meg is kérdeztem tőle, hogy kap-e valamilyen jutalékot az ilyen szolgáltatások után?! Szerintem joggal várhatnánk el a kollégáinktól, hogy legalább ők tiszteljenek minket annyira, hogy nem hoznak ilyen kellemetlen helyzetbe. Nekem legalábbis ilyen utópisztikus elképzeléseim vannak a férfiakról.

Nem tanítom a fiút, ha tanítanám, nem merte volna, egyszerűen nem olyan a személyiségem, hogy bármilyen bizalmaskodást megengedne.

Köszönöm, hogy elmondhattam, sziasztok!

Mire való az iskola?

Egy nagyon meglepő levelet kaptunk, közzétesszük, bár eleinte gondolkoztunk, hogy komolyan gondolja-e egyáltalán a levélíró. Sok a vitathatlan igazság abban, amit leír, de az általa kínált megoldás legalábbis megkérdőjelezhető. Gondolkodjunk együtt!

Nem vagyok tanár, de szülőként olvasom a tanítással kapcsolatos blogokat és egyre inkább kikivánkozik belőlem a kérdés, hogy minek? Minek is járunk iskolába? Tegye fel őszíntén a kezét, aki emlékszik 5 dologra kémiából, vagy fizikából, vagy meg tudna oldani egy másodfokú egyenletrendszert?! Írás, olvasás az még ok, bár a tapasztalat alapján azt sem sajátítja el mindenki. Tehát minek?! Hogy legyen hová tenni a gyereket, bújtatott munkanélküliség? Aki tanulni akar, megteheti magánúton is, egyre kevesebb a diák, egyre több a tanár, lassan eljutunk az egy tanár-egy diák arányig. Megmaradna egy rakás pénz, nem kellene hatalmas iskolákat fenttartani, lehetnének a szakmunkásképzők helyett megint inasok, és akkor biztosan csak arra a szakmára képeznének embereket, amire igény is van.

Véleményem szerint ennek az iskolának nincsen semmi értelme, a célját nem éri el és nagyon sokba kerül. Javaslom, jussunk el végre odáig, hogy a célszerűség alapján hozzanak felelős döntéseket!

Iskolai szakkörök- a szabadidő értelmes eltöltése

Egy diák szemszögéből és megfigyelhetjük az iskolai szakkörök működését. Nitram leveléből egy érdekesen végződött stresszoldó szakkörrel, illetve annak következményével ismerkedhetünk meg. Néhányan alaposan túllőttek a célon és az intenzíven végezték, örök kérdés ilyenkor, hol volt a szakkört tartó tanár(nő)?!

 Sziasztok!

A dohányzás mellett egy másik érdekes dolgot szeretnék veletek megosztani.
Pár hete hírdettek egy stresszoldó-szakkört az iskolában, és mivel ezek a foglalkozások 4 napon keresztül délelőttönként zajlottak, így az osztály egy része el is ment erre. Ez a szakkör egyébkén teljesen rendben volt meg hasznos is lehetett, gondolom (én nem mentem, teljesen stesszmentesnek érzem magam így is :) ). Ugyanakkor két osztálytársamnak sikerült annyira ellazulniuk hogy délután 2-kor csont részegen feküdtek egy parkban. Társaik egy darabig még velük voltak, de mivel látták hogy nem tudnak velük mit kezdeni, mert csak feküdtek, így otthagyták őket egy padra fektetve, menniük kellett vissza a foglalkozásra.

Később egy-két járókelő kihívta a mentőket, és egyiküket a gyerek osztályra, másikat pedig az intenzívre vitték.

Most már mind a ketten visszajöttek, és valószínűleg megússzák egy igazgatói figyelmeztetővel...

Férfit akarok!

Több oldalról is körbejártuk már ezt a témát, de ennyire részletesen és lényegre törően, mint Freakie még nem taglaltuk. A tanári pálya elnőiesedésében látja az iskolai problémák gyökerét és nagyon szemléletesen veszi végig, hogy hová vezet, ha a tinédzser korú fiúk előtt nincsen férfi példa.

Sziasztok!
Többször is kerülgették már ezt a témát, én most kimondom: Férfit akarok!
Férfi tanárokat, sokat, azonnal! Sok probláma györkerezik abban, hogy a pedagógus pálya elnőiesedett. A nők családi szerepevállalása, az iskolában, tanárként is megmarad, véd, óv, engedékeny, szubjektív. A diákok sem tudnak máshogy tekinteni a tanárnőkre, mint otthon az édesanyjukra és az anya családon belüli helyzete gyarkran predesztinálja a tanár-diák kapcsolatot, olyan szinten is, hogy, ha otthon az anyának nincsen szava, nagyon nehezen fogadja el a diák, hogy az iskolában egy nőnek kell engedelmeskednie. A fegyelmezés alapvetően nem az anya feladata, hányszor mondjuk a saját gyerekünknek is, hogy: ha hazajön apa, elmondjuk neki, hogy mit csináltál.... Nem azért, mert nem tudjuk megoldani a helyzetet, hanem, mert az apa szerepköréhez tartozik a társadalmi elfogadottság “megtanítása”. Az anya a feltétlen szeretet, az apa a megérdemelt, függetlenül attól, hogy mennyire szeretik a gyerekeiket,  ezt így hozzuk a génjeninkben.
Egy ilyen alapszituáció nehezen vihető át az iskolára, ahol a gyerek szinte csak nőkkel találkozik. Férfiügyben rosszabb a helyzet a bölcsikben, ovikban, de ott  talán nem okoz annyi feszültséget ez a “férfinélküli társadalom”, mint az iskolában. Lazul a fegyelem, velem is előfordult, hogy miután lekiabáltam a fiú fejét valamiért, odajött és átölelt, ennyire bírt komolyan venni a 160 centimmel – hozzáteszem, hogy kimondottan szigorú tanárnak számítok.
Engem nőként nem ér atrocitás, nem akarnak megverni, de a férfi kollégáim igenis ki vannak téve mindenféle dolognak, a fenyegetéstől kezdve a szexuális zaklatásig, mert valakin próbálgatni kell a körmeiket a tiniknek és, ha otthon nincsen apa a családban, akkor nem nagyon marad más. Azért szól be a tanárnak durván a 18 éves 10.-es, mert a saját apjára haragszik, de nem tudja neki elmondani, mert lehet, hogy sosem látta, egyébként nehezen feltétlezhető, hogy egy egyes ennyire kiakassza, ha már 3x 10.-es.
Tehát, kedves férfi társaim, gyertek tanárnak, segítsetek nekünk visszaállítani az egyensúlyt, neveljünk kiegyensúlyozott gyerekeket és ezzel hosszútávon mindenkinek segítünk!

Címkék: tanárok

Meddig tanár egy tanár?

Nem egyszerű kérdés ez, akárhogy is nézzük. Egyrészt egy tisztességben megöregedett, jó pedagógus tapasztalata, ismeretanyaga kincset ér, amit valamilyen formában jó, ha át tud adni a gyerekeknek. Márészt viszont egy 60 vagy akár 70 feletti ember nagyon kevéssé tud már kapcsolatot tartani a mai gyerekek világával, de sokszor még a változó tananyaggal is. A különféle modern eszközök, oktatási technikák alkalmazásáról, kezeléséről már nem is beszélve.

Mindenkinek vannak emlékei középiskolából vagy egyetemről idős tanárokról, akik közül sokan jól helytálltak. Sokan azonban már csak az igazgató szánalmának, kegyének vagy éppen gazdasági érdekeinek köszönhették az állásukat. Mert ugye egy nyugdíjas pedagógust alkalmazni mindig jobban megéri az iskolának, hiszen egy teljes fizetésű tanárhoz képest nevetséges anyagi terhet jelent. Talán ezért is lehet annyi, az oktatásra teljesen alkalmatlan tanár még a pályán. Minden tiszteletem az övé, de az egyik kolléganőm például 79 éves, bottal jár, a hallása is megromlott az évek alatt. Az egyik fiú az osztályomból mesélte, hogy oktatás címén az órák elején közösen elszámolnak angolul közösen 100-ig, aztán mindenki azt csinál, amit akar, a lényeg, hogy csendben tegye.

Nem akarom azt mondani, hogy minden nyugdíjas korú tanár felesleges, de szerintem nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az alkalmasságuk szűrése távolról sem megoldott, és sokan gyakorlatilag addig taníthatnak, amíg kedvük tartja, mert nincs, aki azt mondja nekik, hogy eddig és ne tovább. Minden tiszteletem az övék, de tudni kell, mikor hagyja abba az ember, vagy ha nem tudja, kell, hogy legyen valaki, aki megmondja nekik.

Orvosi igazolás bemondásra

Nagyon örülünk, hogy egyre többen küldenek nekünk levelet, amelyben leírják az iskolával kapcsolatos jó vagy rossz élményeiket, véleményeinket. Ezúttal egy anyuka írt nekünk, aki egy orvosi rendelőben volt fültanúja egy igencsak furcsa beszélgetésnek, ami arra világít rá, mennyire visszás gyakorlat az orvosi igazolások kiadása. A hányás-hasmenés vírusra való hívatkozás például tökéletes fegyver egy gyerek kezében, hiszen igazából nem is lehet kimutatni, sőt, ha nagyon vacakul van az ember, még orvoshoz is alig tud elmenni. Mit tehet olyankor egy orvos, amikor egyértelműen érzi, hogy a gyerek át akarja vágni? És mit tehet olyankor egy tanár, amikor sejti, hogy a gyerek megint egy kamubetegségre kapott kamuigazolással bújik ki az iskola alól?

Sziasztok!

Egy gyerekorvosi rendelőben hallottam a következő történetet. Én vártam a saját gyerekem igazolására, a doktornő pedig próbálta jobb belátásra bírni a "beteget":

-Most mi a baj Pisti?

-Hasmenés-hányás, láz.

-Már megint? Tavaly egész évben ugyanez volt a bajod.

-Most köhögök is.

-Egész nyáron nem volt semmi bajod, egyszer sem láttalak, most második hét van a suliban, hány napot voltál eddig?

-Egyet, az évnyitón.

-Gratulálok, szép teljesítmény.

-Nem tehetek róla doktor néni, amint odaérek a sulihoz, kiver a víz.

Röviden összefoglalva ennyi volt a párbeszéd. A doktornő felhívta még a gyerek figyelmét, hogy januárban tölti a 18-at és onnantól kezdve mehet másik orvoshoz, ő is csak azért ad igazolást, mert a szegény anyját sajnálja a gyereknek, akit már így is megbüntettek a fiú miatt. Tavaly viszont ő kapott ellenőrzést a fiú miatt, mert már feltűnt a rengeteg igazolás. Próbált a lelkére beszélni, hogy mi lesz így vele, nem fejez be egy iskolát sem, munkanélküli lesz és innentől kezdve kilátástalan az élete.

A fiút nem hatotta meg, aki egyébként nagyon tisztelettudó és udvarias volt. Nem tudom, hogy jól tette-e a doktornő, de az biztos, hogy ez így nincs jól. Nem lenne szabad mérlegelniük, ha igazolásról van szó, hiszen ez mégicsak csalás, vagy ha úgy tetszik okirathamisítás. Másrészről meg éreztem, hogy jót akar, nem azért adja ki a papírt, hogy megszabaduljon a gyereketől. Ti mit gondoltok?

Íme a tökéletes dolgozat!

Most kaptuk ezt az angol nyelvterületen született, párját ritkítóan tökéletes dolgozatot, amelyet a "hálátlan" tanár sajnos 0 ponttal jutalmazott. Nektek volt már hasonló a gyakorlatokotkban? Nekem eddig az volt a legjobb, amikor az egyik diák üresen, de a közepén egy "Ne haragudjon tanár úr!" mondattal adta be a lapot. Nem haragudtam, sőt, egészen jókedvűen írtam rá az egyest. A képre kattintva a maga teljes pompájában tanulmányozható az alkotás.

Na, ide figyelj, bazd meg!

Gábor egy szomorú, de úgy tűnik nem egyedi esetet oszt meg velünk. Leveléből kiderül, hogy sok tanár érzi magát másodrendűnek az iskola miatt, ahol tanít, holott végzettsége, képzettsége és szaktudása alapján teljesen egyenrangú a jobb iskolákban dolgozó társaival.

Ezekkel a kedves szavakkal szól utánam a teremből a 10.-es -egyébként majdnem 18 éves- "fiú", nehezményezvén, hogy bizony beírtam az egyest a feleletéért. Még annyit sem ért egyébként.

Két dolgot tehetek:

Felveszem a kesztyűt, visszafordulok és belemegyek egy kilátástalan meccsbe, ahol alulmaradok, mivel semmilyen eszköz nincs a kezemben, egyébként is alacsonyabb vagyok egy fejjel.

Megyek tovább, mintha mi sem történt volna. Nyilván gyávaság, de szégyen a futás,........ Nem megyek bele a kicsinyes játszmába, hagyom, hogy megőrizze az arcát -nekem már régen nincs- és hétfőn újrakezdjük és várom, hogy betöltse a 18-at és elhúzzon mást boldogítani.

Egyetlen dolog miatt írom meg -egyébként nem ritkaság az ilyen-, még pedig a sok tanáralázó eddigi hozzászólás miatt. Ilyen körülmények között dolgozunk sokan -el lehet menni jobb suliba, 1000x hallottam már, de ott sem várnak tárt karokkal 50 körül már-, minden egyes nap megküzdve azzal, hogy az osztályban vár 1-2 nehézfiú, akikkel, ha rossz napjuk van, nagyon nehéz dolgunk lesz.

Jöhetnek azzal a "hozzáértő hozzászólók", hogy bezzeg az ő iskolájukban nem volt ilyen!, ott nem voltak ilyen tanárok! Kikérem magamnak, nagyon sok kollégám nevében, nem vagyunk rosszabb tanárok, mint akik jobb gimnáziumban tanítanak, jobb gyerekanyaggal, jobb körülmények között, egyszerűen így alakult. Leromlott a környék, nem annyira érdekes és keresett már a szakma, amit tanítunk. Megkérem az észt nagyon könnyen osztókat, hogy gondoljanak bele, hogy ők is kerülhetnek önhibájukon kívül megalázó helyzetbe, és nem esik nagyon jól, ha ilyenkor még le is köpik az embert.

Az iskola beteggé tesz?

Panni levelét ajánlom figyelmetekbe: rejtélyes betegségben szenvedő kollégáját szeretné jobban megérteni, illetve arra kíváncsi, hogy tényleg csak tanárként teheti meg  az ember, hogy addig van betegszabadságon, amig az orvos engedi?

Egy szerintem érdekes jelenséget szeretnék megvitatni veletek. Van egy kollégám, aki valamilyen rejtélyes betegségben szenved: szeptemberben kutya baja, de októbertől már előjönnek a rejtett nyavalyái, és ahogy haladunk előre ez évben, egy hosszabb és hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy helyrejöjjön. Tanárként az ember arra van trenírozva, hogy szakaszokban élje az életét és lehetőleg csak a szünetekben legyen beteg. Nagyon kevés kollégánk hiányzik a saját jogán, sokkal gyakoribb, hogy a gyerekeik miatt vannak szabin, de azt mindenki megérti. Az említett kollégánk férfi, nagyok a gyerekei, miattuk nem tud otthon maradni, de ha a lustaság fájna, állandóan sírna. A legújabb, hogy nem megy be helyettesíteni, mert fáradt és rengeteg dolga van.
Elsősorban más területeken dolgozóktól kérdezem, hogy tolerálható ez a magatartás máshol is? Vagy ha nem tanár lenne, akkor már munkanélküli lenne?

A jövő nemzedéke

Kata levele a jövő lehetséges problémáira hívja fel figyelmünket. Levelét olvasva az lehet az érzésünk, hogy az igazán nehéz korszak csak ezután következik.

Kedves Ellenőrző!

Nemrég találtam rá a blogra, érdekes témákat boncolgat, méghozzá releváns emberek tollából írt levelekkel tűzdelve. Azonban a jövő tanári nemzedékéről nem esik szó. Végzős magyar szakos hallgatóként azt mondhatom, jól döntöttem, hogy nem a tanári hivatást választottam a szakosodásnál. Bár a szakma csodálatos, de rendkívül kevés oktatóban vannak meg azok a készségek, amelyeknek meg kellene lenni, nem csoda, hogy romlik az oktatás minősége, hogy a gyerekek magatartása már-már javíthatatlan vagy nem tudnak olvasni.
Végignézve azokon a szaktársaimon, akik a pedagógiára szakosodtak a sírás kerülget. Az, aki az alapvető higiéniájával sem törődik - értem ezalatt azt, hogy minden nap kétméteres körzetben bűzfelhőt hord maga körül -, attól, hogyan várhatjuk el, hogy néhány év múlva példamutatóan fog viselkedni, és megtanítja a gyerekeket bármire is?
Egy nő, aki pearcinggekkel van teletűzdelve, miért várja el, hogy az iskolában majd a gyerekek nem fognak ujjal mutogatni rá? Hogyan gondolhatja valaki, hogy majd képes lesz minőségileg oktatni a nyelvtant és az irodalmat, ha a vizsgákon puskákból él, és az egyetemi előkövetelményeket eltörtlik, ha esetleg megbukna, hogy szegénynek, nehogy csúsznia kelljen az évek számával.
Ezek után pedig egyszerre kapjuk majd kézhez ugyanolyan értékű diplománkat. Bár én jelen körülmények között nem szeretnék tanár lenni, más szakirány lesz a diplomámban, de mégis ilyenek lesznek a jövő tanárai?

üdvözlettel,
Kata

A tanárság árnyoldalai

Tegnap közétett levelünkre érkezett egy válaszl Ilditől, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy a tanári pálya bizony sokkal jobban eszi az ember idegrendszerét, mint ahogy azt a legtöbb ember gondolná. Akiben van egy kis empátia, próbáljon belehelyezkedni egy tanár helyébe, aki a napi munka mellett rengeteg olyan dologgal is szembesül az iskolában, ami elvileg nem tartozna a feladatai közé. Ráadásul mindezt anyagi és erkölcsi megbecsülés nélkül. Íme a levél:

A baj ott kezdődik, hogy a legtöbb ember nem látja, hogy helyettük nevelik a gyerekeiket, mégis minden miatt bemennek és leüvöltik a fejüket, mert a gyerekeknek mindenhez joguk van - meg persze A Szülőnek. Azért tart ott a magyar társadalom ma ahol, mert a munkára hivatkozva az emberek reggel 7-es ügyeletet kérve bedobják a suliba a gyereket és délután 5-kor elviszik. (tisztelet a kivételnek) Aztán panaszkodnak, hogy nem tudják megnevelni, és áthárítják a pedagógusra.
Nem hiszem, hogy a tanárok sajnáltatják magukat. Könnyű azt hinni, hogy milyen baromi jó nekik, mert ott vannak a szünetek, Meg "csak" 5 órájuk van egy nap, és gőzük sincs az embereknek, mennyi minden plusz feladat létezik ezen kívül, ami egy tanárnak kötelező.

Ki az aki egy fél napos megállás nélküli rohangálást össze tud vetni egy nyolc órás irodai munkával-ebédszünet-kávészünet-lehívom a mailjeim-ülök a seggemen, elalszom az értekezleten, stb. Vagy a drága anyuka a második napja engedi influenzásan a kölkét iskolába, és nem hajlandó hazavinni, mert majd a tanárok leápolják...vagy egész hétvégén rókázik a kölök, és harmatgyengén behozza a drága mama hétfőn aztán egész nap az osztályfőnöke tartja a fejét a wc fölé...vagy a szülő azt sem tudja egész évben hogy hívják az ofőjét a gyerkőcnek, azt sem nézi meg, bepakolt-e a táskájába, vagy miért jár ötödik napja ugyanabban a dzsuvás pólóban. Sorolhatnám nagyon sokáig...Valaki az egyszem gyerekével nem bír, a tanároknak meg 20-30-cal kell egyszerre.

Pedagógus családból származom és látom hogyan lesz egy profi, elhivatott szakemberből kiégett roncs. És nem az idő múlása miatt, hanem mert kihalt a tanárok iránti tisztelet és becsület. Sok szülő azt gondolja, hogy a gyerek minden lelki-érzelmi-értelmi- morális nevelést megkap az iskolában, s neki már csak etetnie kell. Mert a tanárnak "ez a dolga".De ha a tanár nem a neki tetsző módszert választja, akkor rászabadítja a poklot.  Sajnos ez a mostani tapasztalat. És sokan pedagógusok, akik tényleg a pályára termettek ezért adják fel még fiatalon és választanak egy jobb melót, aztán az aki esetleg ottmarad és nyakába veszi a felelősséget és küzd, hogy beleroppan....arra meg rásütik a "hülye, szar tanár" bélyeget .És ha még erre rájön egy esetleges rossz hangulatú, egymást maró tantestület... mert sajnos ez sem véletlenül alakul ki... ..Akkor  így járnak, mint a topikindító aki tehetetlenségében csak dühöngeni tud, és még meg is kövezitek...

Persze ezek az árnyoldalak, és ezer meg ezer csodálatos pillanata van a tanításnak, de ez kikívánkozott, mert ez nem így működik. Ha megtanítanátok a gyerkőcöknek ti a másodfokú egyenletet megoldóképletét, a hexametereket, és Magyarország természetföldrajzát... akkor nem kellene szidnotok a tanárokat. 

Akinek nem inge, ne vegye magára...

Iskola=bolondokháza

Ehhez az elkeseredett hangú levélhez nem fűzünk kommentárt, csak közzétesszük, ahogy kaptuk.

Örömmel olvastam az eddig megjelent írásokat, sokukkal egyet is értettem tanárként, vagy szülőként- de a mai nap -ami egy átlagos idióta nap az iskolában- megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy elég volt.
Elég volt a hülye kölykökből, akik még 9.-ben sem tudnak olvasni, elég az idióta, kontraszelektált  kollégákból, elég a homokos férfi tanárokból, elég a sok lelki nyomorultból, akik abban lelik örömüket, hogy abba rúgjanak, akinek egy kicsit jobban, vagy könnyebben megy, legalábbis szerintük.
Igen, rossz tanárnak lenni. De jó tanárnak a hülyék között még ennél is rosszabb. Mindenki irigy, mindenki azt lesi, hogy a másiknak hány órája van, milyen az órarendje, van-e lyukasórája, utálják-e a gyerekek, nem hiába a legszebb öröm a káröröm.
És tényleg, minden tanár hülye. Vagy azért, mert hülyének született, vagy azért, mert ott maradt a hülyék között és már belefáradt, belehülyült. Én feladom. Nem akarom idegbeteg, alkoholista, gyógyszerfüggő lelkinyomorékként végezni. Ha maradok, ez vár rám, látom az idősebb kollégáimon. Nem várom meg. Nem várom meg, de a szívem szakad meg, mert teljes szívemből csináltam amíg bírtam.