Miért hagyják el a tanárok a pályát?
A tanárokat naponta érő megaláztatás miatt kénytelen levélírónk pályát módosítani. Az alacsony fizetés, kellemetlen kollégák és a társadalmi megbecsülés hiánya vette el viszonylag gyorsan a kedvét, törte meg a lelkesedését. Sajnos, egyre több jó tanár hagyja ott ugyanezek okok miatt a pályát.
Kedves Ellenörző Blog!
Mondhatnám, hogy kikérem magamnak a fenti kijelentést, de feleslegesnek tartom. Inkább csak végtelenül elszomorít. Leírom, hogy hogyan alakult az életem, hogyan lettem egy ezek szerint ronda, hülye pedagógus, és hogyan leszek nemsokára nem az.
Így kerültem maximum pontszámmal az ELTE-re, és így lett belőlem nyelvtanár. Már a 2. évtől tanítottam egy magángimnáziumban, tanáraim és feletteseim tehetségesnek tartottak. Állításuk szerint olyan dolgok, praktikák, tanítási módszerek voltak meg bennem ösztönösen, amiket másoknak kemény munkával kellett megtanítani. A diploma megszerzése után egy elitgimnázium tanára lettem, ahova nem könnyű bejutni, de nekem könnyedén sikerült. Tántoríthatatlan lelkesedéssel vetettem magam az oktatás világába, estig készítettem a kiegészítő anyagokat, készültem az óráimra, vittem a laptopom, programokat szerveztem, és rendületlenül hittem, hogy, amit csinálok, az a társadalomnak hasznos.
- Kolléganőim nagy része, a fiatalabb generáció (25-35 év között) rendületlenül utál. Ott tesznek nekem keresztbe, ahol tudnak. Minden nap kapok egy csípős megjegyzést, nem egyszer a gyerekek előtt sem fogják vissza magukat. Nyílván nem tetszik nekik, hogy szívem-lelkem beleadom, hogy a szünetekben is fénymásolatokkal és magnóval rohangálok, míg ők épp azt beszélik ki, hogy mennyit kér el a másik kozmetikusa, és hogy mit fognak sütni délután.
- Több férfi kollégám rendületlenül udvarol, nyomasztó módon, tolakodva, ízléstelen megjegyzéseket téve. Hiába részemről az elutasító, rendre utasító magatartás és távolságtartás, nem adják fel. Ma már ott tartok, hogy menekülök a tanáriból, és lyukas órámban inkább a büfében ülve készülök az órámra, vagy javítok dolgozatokat. A vezetés felé tett jelzésemre pedig csak egy mosoly és egy legyintés volt a reakció.
- Egyre kevesebb pénzt kap az iskola. Nem hogy interaktív tábla nincsen, de még csak filctollas sem. Régi, ütött-kopott zöld táblák vannak, amikről a festék annyira lepergett, hogy a gyerekek sokszor nem látják, hogy mit írok. Krétát és krétafogót (hogy a krétapor ne tegye tönkre a kezem) magam vettem, a színes papírokat, tollakat, bluetechet és minden egyéb –amúgy elengedhetetlen- kiegészítőt szintén a saját zsebemből finanszíroztam. Az osztálytermekben olyan hideg van, hogy 3 réteg ruha van rajtam, hogy ne fagyjak meg, ám így folyamatosan meg vagyok fázva.
- Pontosan tudtam, hogy a tanári fizetés nagyon kevés, ezt vállalva fogtam neki. Nem érdekelt a nagy karrier, a luxus élet, de azt nem gondoltam volna, hogy a mindennapi élet megoldása is lehetetlen lesz. Olyan kevés pénzt kapok, hogy nem tudom magam fenntartani. Este 8-9-ig tanítok még, persze feketén, hogy kenyeret tudjak magamnak venni a számlák és az albérlet kifizetése után. Ennek következtében egyre fáradtabb, fásultabb vagyok, és nincs már meg bennem az a lelkesedés és erő, amivel valami különlegeset és érdekeset tudtam lopni az óráimba. Ha hazaérek, örülök, hogy le tudok egy kicsi ülni, tudok egy picit olvasni, de nincs mese, készülni kell a másnapra. Azonban nincs már annyi kiegészítő anyag, nincs már annyi csoportmunka, mert bizony kifulladok és nincs erőm kitalálni, összerakni.
- Az osztálytalálkozón a sok jól kereső társam lesajnáló mosollyal konstatálta, hogy egy „hülye” pedagógus lettem. Itt telt be a pohár.
Nem baj. Szeptembertől megyek a Corvinusra közgazdaságtant tanulni, és majd belőlem is lesz több százezerért az irodában tipegő-topogó, törtető maca, nem pedig egy mosolygós, közvetlen és elhivatott nyelvtanár, aki, bizton állíthatom, idáig voltam, és akit Karácsony előtt, az ajándék átadása után az osztály állva tapsolt.
