Mi a magyar oktatás baja?
Levélírónk a magyar oktatás problémáját veszi górcső alá, végignézve a családi hátteret, a modern média hatását és az iskolai tartalomszolgáltatást. Egy diák szemszögéből nézve az általunk már annyiszor megvizsgált problémák új aspektusait ismerhetjük meg.
Kedves Ellenőrző!
Sokan sok helyen elmondják a véleményüket arról, hogy milyennek kéne lennie a magyar oktatásnak, de csak ritkán kérdeznek meg minket, diákokat. Gondoltam, itt az ideje, hogy mi is mondjuk valamit arról, ami minket érint a leginkább.
Először arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem csak a megoldási javaslatok nagy része rossz, de maga a megközelítés is hibás. Sőt: nem csak hibás, de a legtöbb állításnak, ami elhangzik, értelme sincsen. Milyen állításokra gondolok pontosan? Például ezekre: ,,a mai generáció nem akar tanulni”; ,,a mai generációt nem érdekli az iskola, csak a tévét akarja bámulni”; ,,ezek a mai fiatalok züllöttek, nem képesek figyelni”. Ezeknek az állításoknak több okból sincs értelme. Tegyük félre, hogy rendkívül általánosítóak, végül is el lehet őket fogadni abban az értelemben, hogy a legtöbb mai fiatalra vonatkoznak. A nagyobb probléma az, hogy úgy közelítik meg az oktatás problémáját, mintha valóban a diákok hibája lennének az fentebb felsorolt dolgok. Ez alapvető tévedés. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy megszületett egy generáció, amelyben genetikailag kódolva van, hogy tévét kell nézni egész nap, annak ellenére, hogy ez szüleiket egyáltalán nem jellemezte, sőt nem is jellemzi. Az nyilvánvaló, hogy mi, akik a rendszerváltás után nőttünk fel másképp nézünk a világra, mint a szüleink, más dolgok érdekelnek minket, ez szintén nem túl érdekes – miért is érdekelnének minket ugyanazok a dolgok? Azonban a mai fiatalok iskolához való hozzáállása mögött komoly okok vannak, amelyeket nem lehet bennük keresni.
A modern média hatása
Az én generációm úgy nőtt fel, hogy folyamatosan ott volt körülöttünk a tévé, a számítógép és a mobiltelefon. Ez alapvető különbséget jelent az előttünk jövőkhöz képest. Sőt, még én is úgy mentem először iskolába 1997-ben, hogy csak filmen láthattam mobiltelefont (biztos láttam egy-két üzletembernél is, nem emlékszem), természetesen nem volt saját számítógépem, és nem volt otthon internet. (Egyébként tévé sem, de az mindenki másnál igen.) Azok, akik nálam öt-hat évvel fiatalabbak viszont már mobiltelefonnal lépték át az iskola kapuját, és számítógépezni mentek haza az óráik után. Szerintem ez egy adottság, amellyel az oktatási rendszernek együtt kell élnie. Mindenki örül, hogy ezeket a dolgokat feltalálták, és eljutottak minden háztartásba, ma már csak kevesen nem vennék meg őket a gyerekeiknek. Azonban, hatalmas kihívást jelentenek a tanárok számára: úgy kell lekötniük a gyerekeket, hogy azokat rengeteg más inger éri folyamatosan, nyugodtan játszhatnak a mobiltelefonjukon, és délutánonként is választhatják a tévézést az olvasás helyett. Ez korábban nem volt így, hiszen még a kereskedelmi tévézés is csak pont 1997-ben indult el, nem beszélve a többi ,,zavaró tényezőről”, a mobiltelefonok a gyerekek körében például emlékezetem szerint 2002-ben kezdtek elterjedni. Szerintem alapvető emberi reakció, hogy ha valamit nem találunk érdekesnek, akkor mást csinálunk, a kérdés csak az, hogy mennyire széles a választék, amiből választhatnak a gyerekek.
Ami körülvesz
A megváltozott környezet nem csak közvetlenül fejti ki a hatását, nem csak a gyerek tudja otthon a tévét nézni, de közvetetten is: a szülő is tévét néz. Sőt. Most olyat mondok, ami sokakat sérteni fog. A tanár is. Nem állítom, hogy a tanárok is elmerülnek a színvonaltalan bulvármédia tengerében, de azért erős a gyanúm, hogy őket is erősen befolyásolják ugyanazok a tényezők, amik a diákokra hatnak. Nehéz elképzelni egyébként azokat a családokat, ahol a gyerek este ül a tévé előtt és öreg lantművészeket néz, miközben FPS-t játszik a számítógépén, miközben a szülei a Nyomorultakat olvassák, Mozart zenei aláfestéssel. Ez igencsak életszerűtlen, bár nem zárom ki, hogy vannak ilyen esetek is. Valószínűleg általában a következő kettő egyike áll fenn: a szülő dolgozik (vagy a munkahelyén, vagy otthon, mondjuk mosogat), közben a gyerek pedig ül és Berényi Miklós simogató hangját hallgatja; a gyerek és a szülő együtt tudják meg, hogy mi történt dr. Pongrácz Péterrel.
Nehéz lenne amellett érvelni, hogy bár a szülő (sőt, talán a tanár is) ugyanazok alatt a hatások alatt állnak, mégis valahogy a diák hibája, hogy nem érdeklődik a tanulás iránt. Ha valaki körül néz az országban, nem is kell a bulvármédiáig menni, hogy valaki azt lássa, a szar mindent elborít. Olvashatna a gyerek politikai napilapot is, jó is lenne, ha azt olvasna, de itt is maximum a sportrovatban találhatna pozitív szerepmintákat. Kocsis István akarjon lenni, vagy mi?
Tartalomszolgáltatás
És nem elég, hogy úgy tűnik, jogosan nem érdeklődünk az iskola iránt, de nem csak, hogy nem sikerül ott érdemben felkelteni a figyelmünket – ez esetleg nehezen, de orvosolható lenne némi módszertani fejlődéssel, intelligens táblával, miegyébbel – de maga az iskola tartalma is meglehetősen érdektelen. Itt van egy másik számomra értelmezhetetlen állítás: ,,a gyerek nem hajlandó az egyiptomi mezőgazdasággal foglalkozó fejezetet elolvasni a tankönyvben”. Azt hiszem, már részletesen kielemeztem a ,,hajlandó” szóval kapcsolatos problémákat, az ,,elolvasni a tankönyvben” pedig a módszertan kategóriájába tartozik, így helyettesíthető lenne például a ,,megnézni a DVD-n” kifejezéssel. De egy ezeknél még mélyebb probléma az, hogy a mai magyar iskola köszönőviszonyban sincsen a való élettel. Nem képes értelmes módon reflektálni a fentebb felsorolt változásokra, nemcsak a módszerek szintjén, ez pénzkérdés is, de a tananyagban sem. És itt most nem azokra az elkeseredett kísérletekre gondolok, amikor a matekkönyvben azzal foglalkoznak, hogy és még miminden használja a való életben ezeket a nagyszerű képleteket, ezeken a gyerekek is átlátnak. Arról beszélek inkább, hogy tízéves iskolai pályafutásom során kevesebbszer került szóba bármi ami körülöttünk történik, mint ahányszor ehető volt az ebéd a menzán. Igen, a körülöttünk történikben ezalatt az idő alatt benne volt a Való Világ éppúgy, mint egy szomszédos ország lebombázása vagy szeptember 11.
A legtöbb tanár, akinek próbáltam arról beszélni, hogy miért is lenne fontos, hogy az iskola érdemben foglalkozzon azokkal a dolgokkal, amik meghatározzák az életünket, azt mondta, hogy ez nem az intézmény feladata. Hanem kié? Azé a szülőé, aki maga sem kapott semmiféle támpontot az életben való értelmes eligazodásra az iskolájában, esetleg a diáké?
Jelenleg szinte senki nem kérdőjelezi meg, hogy van-e értelme azokat a dolgokat tanítani az iskoláinkban, amikkel nap mint nap próbálják teletölteni a fejünket. Szerintem ez egy alapvető hiba. Ezt igazolja, hogy egyáltalán nem minden országban működik úgy az oktatás, mint nálunk, és még a hivatalos oktatáspolitika által fontosnak tartott szempontok, például a PISA-felmérés is azt igazolják, hogy nem biztos, hogy nekünk van igazunk. Arról, hogy szerintem mivel kéne az oktatásnak foglalkoznia, és milyen intézményi struktúrák lennének jók ehhez, esetleg majd egy másik cikkben foglalkozom, de talán elég annyit mondani, hogy ha belátjuk, hogy nem jól működik a magyar oktatás, akkor nem feltétlenül jogos elvárás, hogy a gyerekek üljenek a padban, és hallgassák a tanárt. Persze ezzel nem azt akartam mondani, hogy a gyerekek maguktól rájönnek, hogy rosszul működik a magyar oktatási rendszer, és ezért tudatosan meghozzák a döntést, hogy akkor nem is figyelnek (ez elég nagy hülyeség lenne), hanem azt, hogy először talán jobb oktatás kéne, és utána lehetnének elvárásaink a gyerekekkel szemben.
