A képmutatásról, avagy az iskolában mindenki hazudik?
Julien Sorel tollából olvashatunk egy érdekes gondolatmenetet arról, hogy ha egyetértés mutatkozik abban a kérdésben, hogy a nevelés nem csupán az iskola feladata, akkor ebből az is következik, hogy az itt tapasztalható anomáliákért sem az intézményeket terheli a kizárólagos felelősség. Vagy hát legfeljebb annyiban, amennyiben a – társadalmunk megannyi színterén pusztító – képmutatás, érthető módon, nem torpan meg az iskola kapujához érve. Tanárként és – meglehetősen rossz közérzetű - országunk polgáraként szeretnék hozzászólni azokhoz a gondolatébresztő felvetésekhez, amiket az elmúlt napokban olvashattam ezen a blogon a posztokban és a kommentek között. Ám – ahogyan talán a cím is mutatja – némiképp sajátos szempontból közelíteném meg oktatási rendszerünk - vitathatatlanul súlyos – problémáit. Alighanem igaza van Orwellnek: tényleg minden nemzedék azt képzeli magáról, hogy intelligensebb az előtte járónál, és bölcsebb az utána következőnél. Mégis, nehéz volna komolyan elhinni, hogy alapvetően butábbak lennének a mai gyerekek, mint amennyire buták voltak néhány évtizede, vagy amennyire buták lesznek pár évtized múlva. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az emberek többsége soha nem volt és soha nem is lesz különösebben kiváló; néhányan emelkednek fölé csupán képességeikkel a mindenkori - nem különösebben elragadó – sokaságnak. Gondolom, éppígy van ez az ellenkező véglettel is: igazán ostoba, gonosz, megátalkodott lényből is kevés akad (szerencsére) – ahogyan a múltban is kevés volt, és ahogyan – alighanem és remélhetőleg – a jövőben is kevés lesz belőlük. Akkor hát viszont a - mai iskoláskorúak számottevő részét jellemző - viselkedés- és mentalitásbeli problémák magyarázatát alighanem a társadalmi körülményekben kell keresni. És nyilván nem valami romantikus gyerekszeretet, hanem a józan belátás mondatja velem, hogy mindezért magukat a gyerekeket bajosan tehetnénk felelőssé – hiszen nekik volt a legkevesebb szerepük ezen körülmények létrejöttében. Tehát, amiről írni szeretnék, és amiben felismerni vélem problémáink gyökerét - az a képmutatás. A felnőttek képmutatása, társadalmunk képmutatása. Persze, számos erkölcsi fogyatékosság létezik, és hát biztosan ízlés, vagy habitus kérdése, hogy ezek közül éppen melyiket találjuk a legvisszataszítóbbnak. Ám gondoljunk bármit is a hipokrízis lényege felől, az az egy biztos, hogy a nevelés terén rendkívül kontraproduktív, és ezért feltétlenül kerülendő eszközről van szó. Hiszen, ha egy gyereket úgy próbálok meggyőzni valamiről, hogy közben viselkedésemmel egészen mást kommunikálok, mint szavaimmal – szóval, ez esetben nemhogy a kívánt eredményre nem jutok, de jó eséllyel éppen az ellenkezőjét fogom elérni annak, mint amit tervbe vettem. Megpróbálom elmondani kicsit érthetőbben, mire is gondolok. Gondoljunk például egy iskola igazgatójára, aki rendszeresen panaszkodik amiatt, hogy manapság a szülők milyen keveset foglalkoznak a gyermekükkel, és a nevelés feladatát szinte teljes egészében az iskolára testálják. Ha ez az igazgató ugyanakkor kirúgással fenyegeti azt az alkalmazottját, aki a törvényesen járó anyanapjait szeretné kivenni, akkor nemcsak tisztességtelenül jár el, de szavai és tettei között nehezen feloldható és nyilvánvaló ellentmondás feszül. Alig hihető, hogy mindennek semmi hatása ne volna az általa irányított intézmény működésére és hatékonyságára – hiszen ezen intézmény feladata nem más, mint a nevelés. Vagy gondoljunk egy tanárra, aki a tudás önmagában vett értékéről próbálja meggyőzni - végső soron - minden egyes óráján tanítványait. Ha ez az ember mindeközben valójában nem hisz abban, hogy létezik pénzre nem váltható érték; ha egzisztenciális nehézségein, szorongásain nem tud úrrá lenni; ha a folyamatos önfejlesztés kényszerét fölösleges teherként éli meg; ha nem nyitott új ismeretek, új technikák megismerésére, vagyis tulajdonképpen a tanulásra – szóval, ebben az esetben szerintem ugyanaz az ordító inkonzisztencia figyelhető meg, mint az előbbi példában - és ez az inkonzisztencia lehetetlenné teszi az eredményes nevelést. De gondolhatunk egy szülőre is, aki ráadásul alighanem a legnagyobb hatással van gyermekére valamennyi szereplő közül. Hogyan is nevelhetne megfontoltságra, türelemre, önuralomra, ha közben – mint oly sokan ebben az országban – a legbonyolultabb kérdésekre a legelkapkodottabb feleletekkel válaszol; ha képtelen szenvedélyein uralkodni, (vagy - gyerekes módon - nem is törekszik erre); ha differenciálatlanul megvetéssel sújt minden tekintélyt; ha képtelen higgadtan és előfeltevésektől mentesen megvizsgálni egy kérdést, mielőtt végérvényes ítéletet hozna…? Hiszen talán pártszimpátiától vagy meggyőződéstől függetlenül is belátható: számos honfitársunkra illik ez a – nem túlságosan hízelgő – leírás. Megdöbbentően sokan gondolják ugyanakkor, hogy mindenkori – vélt vagy valós – érdekeik érvényesítésének leghatékonyabb és legtisztességesebb eszköze a manipuláció – a hízelgéssel elegy fenyegetés. Pedig hát ezzel szemben sem erkölcsi, hanem intellektuális jellegűek a legfontosabb aggályok. Mert talán igaz, hogy rövid távon, bizonyos helyzetekben lehet eredményeket elérni ilyen módszerekkel is – de ezek az előnyök eltörpülnek azokhoz a hátrányokhoz képest, amik hosszabb távon törvényszerűen jelentkeznek. Ezek a következmények az egyén életében éppúgy megfigyelhetők, mint a társadaloméban: a krónikus bizalomvesztés; a gyanakvás állandósult, fojtogató légköre; a tanulásra, a másik megértésére való képtelenség. Könnyen meglehet, hogy válságunknak oka mindösszesen ennyi: meg kell fizetni a számlát korábbi meggondolatlanságainkért. Bizony, a legtöbb gyerek tényleg nem okvetlen hülye. Talán, ha néha kevésbé néznénk annak őket, sok mindenben előreléphetnénk.