Hogyan teheti tönkre az iskolagépezet a gyereket?
Ági levelében fia kálváriáját írja le, amit pedagógus szülőként türelmesen, de a negatív élmények hatására először szkeptikusan, majd elkeseredve, de a gyerek érdekét mindig szem előtt tartva élt meg. Sokan meríthetünk erőt kitartásából, illetve a történet pozitív kimeneteléből.
Úgy gondolom, elég autentikusan, és remélem elfogulatlanul értékelem a témát, ugyanis hatodik generációs pedagóguscsaládban nevelkedtem, felnőtté válásom után pedig, viszonylag korán, 21 évesen szülővé avanzsáltam. Így tehát, mindkét oldalról van rálátásom a dologra, nem mondom zsigerből azt, hogy a „tanár a hibás”.
Elsőszülöttünk már az óvodában eltöltött évek alatt is „problémásnak” bizonyult, visszahúzódó, zárkózott személyisége miatt. Középső csoportos volt, mikor először látta az óvodai gyermekpszichológus, hogy kiderítse, mi áll a zárkózottság hátterében. Nem sikerült fényt deríteni az okokra, mindenesetre drámaterápiás foglalkozásokra hordtuk Őt, hogy minél több közösségi programja legyen, hátha oldódik. Elvittük pszichopedagógushoz is, aki megmérte Tamás érzelmi- és értelmi intelligenciáját. Mindkettő normálisnak bizonyult, az érték az átlag felső határán mozgott.
Az első negatív élményem pedagógussal szemben akkor volt, mikor a nagycsoportos óvónéni (óvodapedagógus), azt találta mondani egy szülői fogadóóra alkalmával a gyermekemről, hogy visszamaradott. Úgy gondolom, még ha lett volna igazság a dologban, akkor sem biztos, hogy szerencsés szóhasználattal élt. Azóta sem tudom feledni, a virtuális ellenőrzőbe egy nagy egyest írnék.
Időközben Tamás iskolába kezdett járni. Az óvodában kiderült problémák miatt, igyekeztünk olyan tanító nénit találni, aki reményeink szerint majd tudja kezelni fiunk zárkózottságát. Több nyílt napon, és személyes megbeszélésen vettünk részt, majd az ott tapasztaltak alapján választottunk. Természetesen elmondtuk a tanító néninek mindent a gyerek előéletéről. Szerintem itt hibáztunk…Az első évben kiderült, hogy a tanító néni nagyon kedves és megértő, de inkább azon gyerekek menedzselésével foglalkozott szívesebben, akikkel könnyen, gyorsan haladt, nem a mi zárkózott csemeténkkel. Érthető, az ember könnyebb úton is sikert érhet el, miért választaná a nehezebb utat. Értékeljétek Ti ezt a teljesítményt!
Tamás, zárkózottsága miatt rosszul teljesített az iskolában, ezért már az első évfolyamon elkezdtük a fejlesztő terápiát. Hordtuk fejlesztőpedagógushoz és pszichológushoz is. A gyerek az iskolai élményei hatására – szakértői vélemény – önértékelési zavarokkal kezdett küszködni, szorongott az iskolában. A legtöbb felmérőjét üresen adta be, pedig felkészülten ment az iskolába. A fogadóórákon rendre sajnálkozással szembesültem, de egyetlen konkrét tanácsot, segítő javaslatot nem kaptam, hogy hogyan tudnám segíteni a gyereket.
Eldöntöttük, átíratjuk Tamást az ugyan abban az iskolában működő, fejlesztő osztályba. Kérvényeztük az igazgatónál.
A fejlesztő osztály tanító nénije megüzente az igazgatóval - nem is fogadott személyesen - hogy nem veszi át a gyereket, mert véleménye szerint már nem tudna beilleszkedni a kialakult közösségbe. Micsoda közreműködés!! Azóta sem értem.
Végül, egy kisebb létszámú osztályba került át Tamás. A tanulás sokkal jobban ment, a tanító néni, akihez kerültünk, támogatta Őt, segítette, ha valamivel elakadt. Mi minden fogadóórára, szülői értekezletre elmentünk, hogy megbeszéljük, hogy hol tudunk mi, otthon segíteni Tamásnak, és mi az, amit megosztanánk az otthoni tapasztalatokból a tanító nénivel. Teljes őszinteség, és együttműködés jellemezte a tanár-szülő-diák viszonyt. Csillagos ötös!
Tamás felső tagozatba lépett, a tanítónőtől sajnos búcsút kellett vennünk. A felső tagozat új kihívásokat elé állította Tamást, a szorongás ismét felerősödött. Az iskolai gyógypedagógus azt kérte, hogy Tamás járjon az Ő délutáni foglalkozásaira is, heti két alkalommal. Eltelt két hónap, és kiderült, hogy diszlexiásoknak szóló fejlesztő foglalkozásokat tart. Felkerestem megköszöntem a segítő szándékát, és elmondtam, mivel Tamás nem diszlexiás, - már vizsgálták korábban - nem szeretnénk, hogy részt vegyen a jövőben a diszlexiásoknak tartott fejlesztésen. Heti három alkalommal jártunk fejlesztésre a pszichopedagógushoz és a drámaterápiára, már ez is elég pluszfoglalkozás volt a tanulás mellett. A gyógypedagógus ezt személyes támadásnak vélte, és gyakorlatilag feljelentett az iskolaigazgatónál. Az iskolaigazgató hívatott és elmondta, hogy a gyógypedagógus azt állítja, a szülői közreműkö
dés teljes hiánya okozza Tamás tanulási nehézségeit, és szerinte mi nem foglalkozunk eleget a gyerekkel, de célozgatott arra is, hogy esetleg bántalmazzuk Tamást, ezért a szorongás. Beutalót küldött számunkra, hogy vigyük Tamást részképesség-vizsgálatra a Meixner Alapítványhoz.
Elvittük. Valószínű, hogy a gyógypedagógus megdolgozta a terepet érkezésünk előtt, mert ilyen barátságtalan, lekezelő, goromba viselkedéssel addig még sehol nem találkoztam, mint annál az alapítványnál. Az akkor 11 éves gyerekem, reggel 9-től 12 óráig, megszakítások nélkül, teszteket töltött ki. A tesztek tanúsága szerint Tamás IQ-ja igen alacsony, és diszlexiás is. Megnéztem a tesztlapjait, láttam, hogy a kérdések 2/3-ára egyáltalán nem is válaszolt. Megköszöntem a szakvéleményt és elbúcsúztam a barátságtalan személyzettől.
A szakvéleményt még akkor, melegében elvittem ahhoz a pszichopedagógushoz, aki már 5 éve foglalkozott a gyerekkel. Érdekesség a dologban, hogy az általa – ugyan azzal a módszerrel - végzett intelligenciavizsgálatok egészen más eredményt mutattak. Azt javasolta, hogy vigyük Tamást tanulási képesség vizsgáló bizottsághoz, valamint beutalt a Vadaskert Alapítvány kórházába, mert Tamás szorongása egyre erősebb lett. A bizottság megállapította, hogy Tamásnak semmiféle részképesség zavara nincs. A kórházban egy hétig vizsgálgatták, ahol megállapították, hogy gyermekkori depressziótól szenved, melynek oka valószínűleg az iskolai kudarcokra vezethető vissza. Kipróbáltak nála kétféle gyógyszert is, de nem változtak szignifikánsan az eredményei azok hatására sem.
Ezzel a rengeteg szakvéleménnyel, zárójelentéssel a kezemben tértem vissza az iskolaigazgatóhoz, aki azt tanácsolta legyen Tamás magántanuló, szerinte az lesz a megoldás.
Na ekkor sokalltam be teljesen.
A fentieket olvasva, azt hiszem, megállapíthatjátok, hogy közreműködők voltunk. Annyi helyre hurcoltam a gyereket, hogy még leírni is sok.
Nem lett magántanuló Tamás, mert a kortársaival való kapcsolattól, nagy hiba lett volna megfosztani. Végül Tamás kijárta az általános iskolát, közben folyamatosan járt iskolán kívüli fejlesztésekre. Az utolsó három évben mi már nem mentünk, se fogadóórára, se az iskolai gyógypedagógushoz, mert ott a közreműködés teljes hiányát tapasztaltuk. Igyekeztünk úgy viselkedni, hogy legalább otthon ne érezze többé azt Tamás, hogy Ő problémás gyerek. Bevált a stratégia.
Tamás most 17 éves, középiskolás. A középiskolában nincsenek problémái, iskolai szorongásai megszűntek, az általános iskola elhagyásával együtt. Most sem a társaság középpontja, idegenekkel szemben zárkózott, több idő kell neki az átlagosnál ahhoz, hogy feloldódjon.
