Csatlakozni tudok a posztíróhoz. Mi is ebben a cipőben járunk, csak még az elején. A fiam 5 éves, pici gyerekként mozgásbeli lemaradása volt, ami miatt neurológiai beutalóval Dévény tornára, majd a Pető Intézetbe jártunk. Az idők folyamán a mozgása javult, a beszéde viszont nem akart beindulni, így 3 éves korától rendszeresen járt logopédushoz, fejlesztő pedagógushoz, illetve az egyik logopédus tanácsára HRG tornára, amit sajnos anyagilag nem bírtunk, így másfél év után abbahagytuk.
A mi tapasztalaink, főleg eleinte, inkább pozitívak voltak, különösen a nem gyógypedagógiai intézetek hozzáállását tekintve. A Dévény-gyógytornász egy tündér volt, pedig beutalóval, ingyen jártunk hozzá. Sajnos a keze nem bírta a fokozatos igénybevételt, és kénytelen volt elbocsátani minket. A Petőben, ahol én is dolgozom, csodálatos kollegák dolgoztak vele, velünk, rengeteget tanultam tőlük mind a szakmáról, mind a szülőkkel való partnerségről. A fejlesztőpszichológus, akihez kontrollra jártunk, szintén nagyszerű ember, öröm volt hozzá járni. A nevelési tanácsadó logopédusa szintén fantasztikusan foglalkozott vel, neki sikerült beindítani először a fiam beszédét. Emellett a bölcsődében papír nélkül foglalkozott vele logopédus, fejlesztő pedagógus, mivel a Szakértői Bizottsághoz beküldött papír ellenére a hivatalos szerveknek mindig volt fontosabb dolguk, hogy megvizsgáljanak minket. A bölcsődében úgy maradhatott egy évet, hogy a Bizottságnak küldött sokadik sürgető telefon után visszaüzentek, hogy ha jónak látják, tartsák vissza a gyereket még egy évig. Visszatartották, a fiam jól érezte magát. Az óvodába lépés után egy hónappal nézte meg a Halmi út, miközben az óvodavezető vért izzadt az adminisztrációval, mert neki nagyon kellett volna tudni, hogy a gyerek SNI-s-e. Az lett, méghozzá organikus eredetet állapítottak meg, és három logopédiát írtak elő neki, azzal a kikötéssel, hogy a már meglévő nevelési tanácsadós logopédus nem számíthat bele.
Innentől olyan hatalmi és presztízsharcokba kerültünk, hogy csak kapkodom a fejem. Az óvoda logopédusa nem hajlandó/nem tud 3 foglalkozást biztosítani, de vigyem el a kerületi gyógypedagógiai iskolába egy kollegához 1x, ő foglalkozik vele 2x. A nevelési tanácsadó szerint egyértelmű, hogy járna a gyereknek szenzoros mozgásfejlesztés, és nem érti, miért nem írta ezt rá a Bizottság a papírra. A Bizottság szakértője szerint akkor is jár, ha nem írja rá, ezért ő nem köteles ráírni (egy sor!) A gyógypedagógiai iskola szerint, amelyik biztosíthatná a tornát, csak akkor járhat a gyerek, ha van papír. Ugyanezen iskola logopédusától a hajam tépem - lekezelő, ismeretlenül is leszólja a kollegáit, 20 perc alatt megmondja nekem, hogy a gyerekem miket tud, és miket nem (aki látott már gyereket közelről, az tudhatja, hogy az első 20 perc ismeretlen környezetben, egy indulatokkal teli ismeretlen pedagógussal találkozva minden, csak nem mérvadó). Az első pár alkalommal megkockáztattam, hogy elmondjam, a gyerek mi mindent tud otthon, spontán helyzetben, de hamar helyrerakott, hiszen én csak szülő vagyok, semmi esetre sem szakember, ha ő azt mondja, hogy a gyerek nem tudja a testrészeket, akkor nem tudja, ha ő azt mondja, hogy nem tud fújni, akkor nem tud, bizonyára csak érzékcsalódás, hogy mindezeket otthon produkálja. Miközben a gyógypedagógia intézetben, ahol a legnagyobb megértéssel és segítőkészséggel kéne találkoznunk, folyamatosan a posztban is említett bürokráciát és tehetetlenséget tapasztaljuk, a normál ovi vezetője hónapok óta küzd, hogy a gyerekem kaphasson szenzoros tornát, hogy kaphasson 50%-os étkezési hozzájárulást, hogy minél jobban fejlődjön.
Köszönöm, hogy vannak ilyen pedagógusok is. (És elnézést a hosszú hozzászólásért.)

Ezeket a bürokratákat kiküldeném egy évre Németországba. Ott tanulják meg, merre hány lépés. Elküldené őket a főnökük az anyjukba...
A szülő véleménye IS SZÁMÍT. Ő van együtt a gyerekkel A NAP LEGNAGYOBB RÉSZÉBEN. Ezért. Ezért nem jó elküldeni az anyjának a bizonyos részébe, gyógypedagógiai diploma ide vagy oda. Tisztelet a kivételnek. A gyerek új helyzetben van, stresszel, ideges. Pláne, ha az a nőszemély finoman szólva sem egy tündér... ááááhhhh... Óvodában nálunk két dadus volt, mindkettő Ili néni, az egyiket imádtam, a másikat gyűlöltem... Ég és föld... Nem mindenki való gyerekek közé, pláne nem fogyatékos vagy részképesség-zavaros gyerekek közé. Öcsém tudja, milyen, másfél évig dekkolt Németben, nagyon szerették.
A bürokratáknál meg, ha kukacoskodnak: addig nem megyek el, amíg a gyerekemről ki nem derítik, hogy mi a baja. Ennyi. Szerencsére az íróasztalok mögött sem csak hisztis p*****k ülnek, volt pozitív tapasztalatom is, de ebben az országban nem ez van túlsúlyban. Sajnos.

Pedagógusként, sérült gyerekekkel foglalkozva iszonyatosan fontosnak látom a szülőkkel való jó kapcsolat kialakítását. A szülők segítsége nélkül fele annyi eredményt sem lehet elérni. A legtöbb szülő valamilyen módon maga is sérül egy kicsit ebben a több éves elkeserítő hercehurcában, amit egy rászoruló gyerek nevelése jelent. Legjobb esetben is gyakran tanácstalan, elkeseredett, bizonytalan, folyamatosan azon agyal, hogy mit rontott el, miért pont vele történik mindez, mit tudna tenni, hogy jobb legyen a helyzet. Nem tudja, mivel segít többet, ha mindehova viszi a gyereket, abban a reményben, hogy jobban fejlődik, vagy inkább sehova sem viszi, inkább hagyja, hogy gyerek legyen. Az igazság valahol a kettő között van, de remélem, elhiszitek nekem, rettenetes nehéz eltalálni a helyes arányt. Biztosan nem jó, ha a gyerek nem kap fejlesztést, és biztosan nem jó, ha másból sem áll az élete, csak házi feladatok sokaságából (a mi logopédusunk pl. nyugodt lelkiismerettel ad fel kb 12 órára való feladatot "mindennapi" ismétlésre, miközben ő mindössze fél órára, 3-4 feladatra tudja lekötni az 5 éves gyerek figyelmét, akinek kora szerint a valódi fejlesztő tevékenysége a játék lenne!)
Én a pedagógusoknak nagy felelősségét látom abban, hogy a szülőt megnyerjék maguknak, és a fejlesztésnek, bizalmon alapuló viszonyon keresztül ne a szülő ellenében, hanem vele együttműködve találják meg a fejlesztés lehetőségét. 14 év alatt alig néhány olyan szülővel találkoztam, akire semmilyen módon nem lehetett hatni, ebből az egyik pszichiátriai kezelés alatt állt. Ennél többször találkoztam olyan esettel, amikor fiatal, gyermektelen kollegák a szülőt kezelhetetetlennek minősítették, mindennek elmondták, és olyan kommunikációt engedtek meg vele szemben, ami - szerintem - nem megengedhető egy ilyen munka során. A szülőt "megörökölve", normális kommunikációval gyakran el lehetett érni az együttműködést.

Előre is bocs.
Nagyon véknyan merek csak hozzászólni: szerintem (akárhogyan is) hiba a gyógyszeres kezelés hirtelen megszakítása.
Felnőtt embernél is mocsokul visszaüt.
Hát még a fejlődő gyereknél. A betegtájékoztatókon, minden pszichoaktív gyógyszernél, rajta van, hogy _ne szakítsd meg önkényesen a kúrát_, mert annál rosszabbul leszel.

Nagyon nem vagyok gyógyszerpárti. A gyógyszeres kezelés erőszakos beavatkozás a gyerek tudatállapotába. Ezért csak akkor szabad alkalmazni, ha tényleg akut és más módon nem kezelhető a probléma. Később meg nagyobb valószínűséggel alakul ki drogfüggés stb.
Egy biztos: SPORTOLNIA KÖTELEZŐ!!!

@noirp: Bizonyos eseteknél bizonyára igazad van, de ha jól értem, a fenti történetben nem volt gyógyszermegszakítás, ahogy nálunk sem - a megkésett beszédfejlődést nem segítik gyógyszerek. A Szakértői Bizottságok hozzáállása és a Logopédiai Intézetek olyakor felháborító bürokratizmusa sem gyógyszerkérdés.