Rablóból lesz a legjobb pandúr?
Dóra levele egy kedves történetet ír le, arról a fiúról, aki a mások által padra írt puskát sem tudta használni. Mennyire lehet elnéző egy tanár?
Tegyük a szívünkre a kezünket és mondjuk meg őszíntén, hányan voltunk mintadiákok iskolás éveink alatt? Mindig kész volt a házink, minden órára készültünk, nem puskáztunk a dolgozatok alatt, nem lógtunk a suliból, nem voltunk szemtelenek a tanárokkal?
Én szinte mindet végigcsináltam és talán ezért vagyok megértő a diákjaimmal szemben. Van fontosabb egy 15 éves életében, mint a házi és puskát is kell írni, mert mi van, ha az ember elfelejti, amit otthon megtanult?! Látom, hogy puskáznak és nem mindig veszem el, ha már megírta és egyébként is javítania kell, hát nem dől össze a világ egy puskázástól. A legjobb történetek egyébként is egy-egy balul elsült puskázásból kerekednek. A múlt héten történt, hogy szódolgozatot írattam. Nagyon sok szóból, nehezek is voltak, úgyhogy fel voltam készülve minden lehetőségre, arra persze nem, ami történt. A dupla óra második felében történt, hogy a két csoportnak termet kellett cserélnie. A fiú, aki az első órán ott ült, nem akart átmenni a másik terembe, illetve vinni akarta a padot is magával. A másik csoport írta a dolgozatot, az ominózus helyen ül egy másik fiú, bőszen dolgozik, de nem veszi észre a padon a puskát. Gondoltam, nem szólok, de nem veszem el tőle a lehetőséget, ha észreveszi, használja, egyébként sem áll fényesen. Beadja a dolgozatot, megint 3-as. Ül a helyén, nézi a padot:
-Tanárnő, valaki megint összefirkálta a padot, de csupa német szót írt fel rá!
-Nem a mostani lecke szavai azok, Balázs?
-Nem, csupa ismeretlen szó!
Hát, aki nem enged magának segíteni, azon aztán tényleg nem lehet!
