Emberi sorsok 1.

Orsi leveléből megtudhatjuk, hogy mi sodor valakit a tanári pálya közelébe és milyen véletlenek sodorják el onnan. Igazán érdekes történet, amely végigkíséri életét az általános iskolai megpróbáltatásoktól, felnőttkoráig. Íme az első rész:

Sziasztok! 

Nagyon tetszik a blogotok!  Kisvárosi panellány voltam egy átlagos, kétszülős, kétgyerekes családban. Ha jól emlékszem, anyám közalkalmazotti-, apám köztisztviselői bért kapott.  (Kb. tíz évvel ezelőtt)  Szüleimről annyit, hogy egész nap gürcöltek, hogy mindent megadhassanak nekünk. Nem voltunk szegények, de inkább nem mentünk sehová, inkább azt a pénzt is a taníttatásunkra, ruháztatásunkra költötték. (Érdekes módon viszont mikor tizenhat évesen nyári munkára akartam menni, nem engedtek el, mondván, úgyis csak kihasználnak.) Anyukám sokszor mondta is, hogy nincs más dolgom, csak tanuljak. Később, mikor már középiskolás voltam, sokszor tettettem csak, hogy tanulok, a tankönyv alatt ott lapult a naplóm, vagy egy újság, ha egyedül voltam, akkor is csak tévét néztem, hisz ha itthon voltam, akkor meg nem nézhettem soha azt, amit akartam).

Az általánost hatodik osztályig jártam. Akkor jött divatba a "hatosztályos gimnázium".  Az átlagosnál kicsit jobban tanultam, bár sosem voltam kitűnő, meg elég szépen rajzoltam, hát fel is vettek egyből egy képzőművészeti hatosztályos gimnáziumba. Szerencsére ugyanabban a városban volt az új suli, ahol laktunk.  Tetszett a gimi, bár nem értettem, hogy például magyarból miért nem a hetedik és a nyolcadik osztályos tananyagot tanítják, hanem a kilenc, majd tizedikeset.  Matekból voltak csak gondjaim, egyrészt tényleg nem erősségem az a tárgy, másrészt meg alig volt matekóránk, mert egy igencsak idős és bogaras matektanárt fogtunk ki, aki egyben igazgatóhelyettes is volt, így legtöbbször a matekóráink maradtak el.  Közben rajzból  volt  3-4 nagyon ügyes, de a többiek, s köztük én is inkább átlagos képességű. 

A baj abban volt keresendő, hogy  nagyon unatkoztam rajzórákon. A héten volt egy nap, hogy négy órát benn kellett ülni délután a rajzteremben és egy síkidomot, vagy egy összegyűrt drapériát kellett azalatt megkomponálni.   Általában félóra alatt elkészült a rajzom, aztán unatkozhattam.  Aztán hiányozni kezdett  az általánosban megszokott némettagozat is.  A művészetis osztályban valószínűleg teljesen véletlenül, de többségében nagyon rossz nyelvérzékkel megáldott osztálytársaim voltak.  Nagyon zavart, hogy csak felejtek németből. Ráadásul a németkönyvünk is szerintem nagyon nem a mi korosztályunknak való volt, a szakközépbe járó nővéremék tanultak belőle-tehát minimum két évvel idősebbek és mégiscsak nem gimnazisták- Deutschexpress. 

Ebben az időben  kezdtem el különtanárhoz járni németből, hogy majd hamar letehessem a nyelvvizsgát, és esetleg iskolát válthassak.  Művészettörténet óránk ha jól emlékszem, nem is volt.   Két év múlva felvettek egy kis szülői protekcióval   a város második legjobb gimnáziumába  speciális német tantervű osztályba.   Hát ott meg éppen a nyelvórákat keveseltem. Igaz, volt vagy nyolc egy héten, meg még második idegen nyelv-voltak többen is, akik nem fértek be az angol csoprtba, így arra kötelezték őket, hogy tanuljanak olaszt négy éven keresztül.  Tehát volt sok nyelvóránk, de egy nyugdíj előtt álló szívbeteg, kedves nénike tanított, aki már kezdte elfelejteni a névelőket és arra sem vette a fáradtságot, hogy németül utasítgasson minket óra közben. Rengeteget beszélt magyarul, elmesélte nekünk az egész fiatalkorát, ráadásul volt egy kislány, akivel folyton kivételezett.   A matektanárom nagyon jó volt, még bekerültem az ügyesebb matekcsoportba is.  Viszont a magyar-töri tanár maga a megtestesült démon.   Úgy jött be órára, hogy "Mi ez a hullaszag?"   Az egész osztály könyörgött neki, hogy adjon kevesebb házifeladatot, mert minden energiánkat az ő tantárgyaira kellett már fordítanunk. Még azt is beleírta a dolgozatába hogy "Ki volt Nagy Sándor lova?"    "Addig tanuljatok, míg vért nem izzadtok! " "Erőszakoljátok meg magatokat!" 

Kevesebb leckét akartok? "Rókaprém, rókaprém, más is kurva, nem csak én!"  Sosem felejtem el, mikor a saját tollamat marokra fogta és úgy véste be az egyest a jegyzetfüzetébe,  mert nem tudtam végig elmondani egy verset, amiből a szünet alatt! feleltetett engem.  Egyszerre öten menekültünk el évközben abból az osztályból.  Abban az iskolában még a földrajz tanárt nem szerettem.  Mondta, hogy nyugodtan írjunk neki üzenetek a dolgozat hátlapjára.  Próbáltam viccesen megírni, hogy én nehéznek találtam a dolgozatokat.  Erre ő, mielőtt kiosztotta a dolgozatokat, hangosan felolvasta az üzeneteket, mielőtt az enyémhez hozzálátott volna, mondta, na, ki volt ez a bunkó, és a válaszban azt írta, hogy nem a dolgozat volt nehéz, hanem én nem tanulok semmit, hanem csak bambulok ki a fejemből.   Átjelentkeztem három másik osztálytársammal együtt egy gyengébb, kertvárosi gimnáziumba. Ott legalább nyugalmam volt.  (folyt. köv...)