Tanárnak születni kell?

 Levélírónk a blogon eddig megjelent posztokra reflektál, megpróbál választ adni az eddigiekben felvetett és -szerinte- megválaszolatlanul hagyott kérdésekre. Véleménye szerint tanárnak születni kell, a tanárképzés alatt szinte lehetetlen elsajátítani , bár a pedagógia annak a tudománya, hogy hogyan lehet embereknek dolgokat megtanítani, az oktatásban részt vevő pedagógusok általában a legcsekélyebb mértékben sem értenek ahhoz, hogyan kellene ezt csinálni.

Kedves Ellenőrző!
   Volt szerencsém közvetlenül az indulás utáni hetekben teljesen véletlenül belebotlani a blogba, mely a jelenlegi magyar ’blogpiac’ meglehetős ismeretében kellemes meglepetéssel szolgált. Azóta is hűséges olvasó vagyok, de egészen a mai napig csak kacérkodtam a gondolattal, hogy írásra szánom el magam. Az ok, mely végül eljuttatott idáig, a következő; úgy vélem, ez a hely valóban adekvát színtere lehet az oktatással kapcsolatban született nívós gondolatoknak, vitának – illetve a friss postokat és kommenteket olvasgatván tovább erősödött bennem a meggyőződés, hogy a legtöbben még mindig a közelében sem járnak az oktatás VALÓDI problémáinak - ez talán nem csoda, tekintettel arra, hogy nagyon nehéz egy óriási szemétdombról megtalálni a kettő-három legmocskosabb dolgot. Merő egoizmus lenne azt állítanom, hogy ezekre én fogok rámutatni, viszont már mutogattak annyian, hogy miért ne én legyek a következő?
   Elöljáróban elmondanék egy-két szót magamról, csak a későbbi jobb megértés kedvéért. Szociológiát tanulok a ’legjobbnak mondott’ felsőoktatási intézményben (az állítás igazságtartalmát nem boncolgatnám), BA képzés keretein belül. Az oktatásszociológiát az egész tudomány egyik legérdekesebb, legmeghatározóbb és – ha szabad ilyet – legfontosabb területének tartom. Ez nem volt így, amikor megkezdtem tanulmányaimat, egy-két jó tanár és egy-két jó olvasmány-élmény juttatott idáig. Mindez azért fontos, mert amit írok, arra erősen rányomják a bélyegüket az engem ért hatások – ez ugye természetes -, ill. az ezzel kapcsolatos szociológus-önreflexió, amely nagyon, nagyon hangsúlyos olyasvalakinek az életében, aki komolyan szeretné venni ezt a tudományt, és erre áldoz is. Meggyőződésem, hogy ezzel az egésszel a pszichológus-, vagy például a közgazdász-hallgató is nap mint nap szembesül, ha nyitott szemmel jár a világban.
   A szociológia…nagyon másképp lát. Ezt a cikket szabad akaratomból írom, de ez a papír egyik fele. A másik felén a következő áll: engem a környezetem formált olyanná, hogy ezt a cikket írjam. Aki esetleg nem érzi ennek a mondatnak a súlyát, annak átültetném kicsit, és akkor vágjunk a témába:
A demotivált egyetemi hallgatót környezete formálja, abba illeszkedik.
A demotivált tanárt környezete formálja, abba illeszkedik.
A „megélhetési politikát” folytató HÖK-öt az egyetemen/főiskolán a környezete formálja, abba illeszkedik.
[És persze lehetne folytatni a sort, teszem azt, borsodi cigányok, akik lopnak, nos, ők például nem azért lopnak, mert a kleptomániáról kiderült, hogy igazából fertőző. Ők egyszerűen a környezetükbe illeszkednek. De erről majd máshol, máskor…]
   Azok kedvéért, akik a közgazdaságtól lopott neoliberalizmust, mint az élet minden szegmensére kiterjedő ideológiát pajzsként tartják maguk elé, s e mögött vonulnak fel vitatkozni (és mivel évekig ezt csináltam, pontosan tudom miről van szó): nem fogom tépni a számat. Egyszerűen NEM IGAZ az, amit ezek az emberek a szabad akarat kérdéséről gondolnak, én NEM LESZEK éltanuló, ha az osztályban mindenki büdös és ápolatlan, senkinek sincs tanszere, a fele azért jár be, mert délben meleg ebéd van, negyven főre jut egy inkompetens tanár, akit egyébként cca. 10 éve nyugdíjazni kellett volna, és különben is mindenki telibe szarja az egészet. De megsúgom: te sem leszel az.
   Természetesen létezik szabad akarat, de itt ciklikusságba csap át a gondolat; hiszen én magam, itt és most önként írok, mivel az utóbbi két évtizedben eljuthattam odáig, hogy most pont arra gondoljak, hogy írok. És ez a legkevésbé sem az én érdemem, hanem a szüleimé, meg a barátaimé, meg egyébként részben az iskoláé is, meg a véletlené. A dolog, tudjátok, attól igazán súlyos, hogy másoknak ez mind NEM jutott. És ők nem rosszabbak voltak, vagy lustábbak – nálam lustábbnak lenni, na az művészet -, hanem csak másfajta környezetbe kellett, hogy illeszkedjenek. Aki pedig nem illeszkedik a környezetbe, a társadalomba, arra van egy szakmai kifejezés; úgy mondják: szociopata.
   Tekintsük át először is az oktatás funkcióit! „Az ismeretek átadása [szűk értelemben vett oktatás], nevelés [tehát a személyiség fejlesztése], valamint a fiatal nemzedéknek a társadalomba való integációja” (Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába 2006 Osiris). A továbbiakban az oktatás első funkciójával, azaz az ismeretanyag átadásával foglalkoznék - a három terület egyenként is megérdemel egy-egy posztot, de a másik kettő, az ennél még sokkal bonyolultabb kérdéseket vet fel, így igyekszem az általam legegyszerűbbnek vélttel kezdeni.
   A mai magyar oktatási rendszer elsődleges (?) feladatának nem, vagy csak nagyon csekély mértékben tesz eleget. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem kerülnek átadásra az elégséges ismeretek akár a világba való kilépéshez 18 évesen – ez a kisebbik baj – akár a felsőoktatásban való részvételhez. Ezer példa adódik, amely ezt igazolja, az pedig, hogy az évfolyamom jó 50%-a másfél év alatt távozott, és az, hogy ez az arány a TTK-n mostanra 70% lenne, csak a jéghegy csúcsa. [ Kicsit leforditva: van egy input, meg egy output. Ha az output felesleges, minek öltünk bele annyi pénzt/munkát/inputot? Ha kell az az output, akkor miért nem azt kapjuk a végén?] Mindenki tudja, hogy azok az emberek, akikre a társadalom a fiatal nemzedéket 3-18 éves kora között rábízza (igen, az oktatás az óvodában kezdődik), azok az emberek INKOMPETENSEK. Rosszak a tanárok. Ez van, ez egy ilyen világ, gyerekek. A legtöbb középiskolai tanár a saját tantárgyát sem tudja megfelelően! Nem oktatni….nem, a pedagógiai skillhez el se jutunk. NEM TUDJA. Ebben a piszok ciki az, hogy ezt nem tegnap mesélték el nekem, hanem már 16évesen tudtuk, amikor az volt a világ vicce matekórán, hogy ha összeadom a táblán lévő feladatot fejben hamarabb, mint a tanárnő, és benyögöm hangosan, akkor ő ideges lesz, és ha ezt sokáig csinálom, meg csatlakoznak a haverok egy-két beszólással, akkor az óra utolsó 10 (20, 30) perce, az bizony konstans ingyencirkusszá avanzsál. És higgyétek el, mi sportot űztünk ebből.
   Lesznek majd sokan, hogy de az anyukám, meg ott volt a Marika néni elsőmásodikból. Legyünk igazságosak: nekem is voltak jó tanáraim (csekély számú), de ugye nekik két szűrőn kellett átcsúszni ahhoz, hogy most ezt gondoljam róluk. Egyrészt piszkosul tudni az adott tárgyat, mert bizony az érdeklődő, intelligens kamasz az egy olyan állatfajta, hogy az első pillanattól arra játszik, hogy hol lehet megfogni a hatalmon lévőnek a szarvát. Másrészt pedig nyilván az oktatás másik két funkcióját is betölteni alkalmas emberekről kell hogy szó legyen, de a legtöbb versenyző MEGBUKOTT már magából a TÁRGYBÓL, amit TANÍT. És egyetemen sokszor ugyanez van, csak sokkal nehezebb észrevenni, mert deriválni bonyolultabb, mint az ánégyzetbé. Mindez pedig annyit jelent (és itt jön a képbe a szociológia), hogy léteznek ugyan jó tanárok, de a tanárok, akik a társadalmat oktatják, rosszak. Kicsit máshogy: a tanárok, akiket a társadalom kitermelt magából, rosszak. Még egy kicsit máshogy: azok a személyek, akiket a társadalom önmaga reprodukálásának  céljára használ és tart fenn*, nem felelnek meg ennek a célnak. Akkor mi lesz itt később?
   [Prinz Danihoz hasonlóan, mint a 3-4 „budai elitgimnázium” egyikének valamikori diákja, bízvást indulok ki saját élményeimből. Nem azért érzem magam erre feljogosítva, mert én mindent láttam, sem pedig, mert az első kerület, az aztán überfasza. Viszont jogos a feltételezés, hogy a nyolcadik kerület, az bizony rosszabb, BAZ megye meg még rosszabb oktatási szempontból, tehát…]
   Hogy is tanítanának meg nekem valamit, amit maguk sem tudnak? Miért tudnák, ha nekik sem kellett megtanulni sosem? Az egyetemen sem, mert a tanárképzés ugye alulreprezentált. Ki megy tanárnak? x számú elhivatott ifjonc, és mondjuk 3x (3?) számú olyan, akit nem vettek fel máshová. Íme akkor kettő a szerintem legégetőbb, legsürgősebb problémák közül:
    •    a tanárképzésekre nagyon-nagyon könnyű bejutni, pedig a LEGNEHEZEBBNEK kellene lenni, hiszen nyilvánvalóan egy szűk elit képes arra, hogy ennyire* felelősségteljes pozíciót töltsön be
    •    jelenleg annyi helyre felvételizel, ahányra akarsz – „odaírok a papír végére valami tanári szakot, legalább valahova biztosan felvesznek” magatartás
   És ugye az egyetemen, később pedig a munkahelyen is van egy közeg, amelybe illeszkedünk. Adott esetben elhivatott, fiatal, tettre kész tanárként bekerül valaki egy tanáriba, ahol…
   Amiről valamiért mindenki elfeledkezik, amikor az oktatás kerül szóba, hogy „tanárnak születni kell”. Ha születni nem is, de szocializálódni mindenféleképp – ergo vannak, akik alkalmasak tanárnak, és vannak, akik nem. Az alkalmasak közül azok, akik nagyon akarnak tanárok lenni, ŐK kellene hogy a jövő pedagógusai legyenek! – bár az alkalmasság és az akarat gyakran korrelál, hacsak az ember nem olyan problémák közepette él, mint a fentebb felsorolt kettő, amelyek ennek az egésznek a természetes kiválasztódását megszüntetik.
   Az óvónő, az általános- és középiskolai tanár, az egyetemi oktató – bennük az a közös, hogy pedagógusok. A pedagógia annak a tudománya, hogy hogyan lehet embereknek dolgokat megtanítani. Az oktatásban részt vevő pedagógusok általában a legcsekélyebb mértékben sem értenek ahhoz, hogyan kellene bármint megtanítani – amennyiben ugye, egyáltalán van nekik miből válogatni. Mert ugye, ilyen posztmodern vicc, hogy őket sem tanítják meg erre mások, legalábbis pedagógus-hallgatók óraszámainak arányait ismerve maga a PEDAGÓGIA egyáltalán nem kap hangsúlyt a képzésben. Ez pedig gyászos.
És amiről azért nem írtam, mert iszonyú hosszú lenne:
    •    az átadni kívánt ismeretanyag szükségességéről
    •    az átadni kívánt ismeretanyag összeállításáról
    •    az átadni kívánt ismeretanyag iszonyúan elavult voltáról
    •    az átadni kívánt ismeretanyag kapcsán arról az érdeklődésről, amelyre az számot tarthat, holott a diákokat a kutya sem kérdezte meg soha, mit akarnak tanulni.