Ki nem tudta, hogy mindenki továbbtanul?

A felsőfokú oktatás részvételi arányai

A felvi.hu a tegnapi nap folyamán -főleg az esti-éjszakai órákban- akadozott, nem voltak felkészülve arra, hogy ilyen sokan kívánnak élni az elektronikus jelentkezés lehetőségével. Utánanéztünk az interneten, hogy lehet-e tudni, hányan érettségiznek az adott évben és ezek közül mennyien kívánnak továbbtanulni. A Kemplen Farkas digitális tankönyvtárban találtuk ezt az érdekes cikket, ami pontosan meg tudja határozni a kívánt adatokat, talán néhány kattintást megért volna...

A rendszerváltást követően Magyarországon egy megkésett, viszonylag nagy ütemű létszámnövekedés kezdődött a felsőoktatásban. Így miközben 1980 és 1990 között az összes felsőoktatási hallgató 1%-kal, a nappali tagozatos hallgatólétszám pedig 20%-kal növekedett, 1990 és 1999 között az összes hallgatólétszám több mint 2,7-szeresére növekedett, s a nappali tagozatos létszám is több mint kétszeresére nőtt.

A nappali tagozatos hallgatólétszám növekedése 1990–1998 között több mint kétszeres volt, ezen belül különösen jelentős volt (több mint háromszoros) a 26–29 éves korosztályba eső nappali tagozatos hallgatólétszám növekedése. Érdemes felfigyelni rá, hogy miközben a 18–21 éves korosztály felsőoktatási részvételi aránya telítődési jelleget látszik mutatni, addig a 22–25 éves korosztály részvételi aránya növekvő ütemű részvételről tanúskodik.

 

13. ábra - A nappali tagozatos hallgatólétszám alakulása 1990–1998 között korcsoportonként

A hazai felsőoktatás nappali tagozatos részvételi arányainak várható alakulását a hallgatólétszám további (bár a 90-es ütemnél lassabb) növekedése fogja jellemezni. Itt is érdemes kiemelni néhány oktatáspolitikai problémát:

1. Az egyik az érettségizettek számának várható alakulása. Az érettségizettek száma 2010-ig lassan növekszik, 2010-ben várhatóan 55% körül fog alakulni, majd viszonylag gyorsabban nő, s valószínűleg 2015-ben 65%, 2020-ban 73% körül lesz. Ezt az érettségizett létszámot szokták “merítési bázisnak” tekinteni a felsőoktatás számára. A demográfiai folyamatok nyomán az érettségizettek száma és az államilag finanszírozott első évfolyamos hallgatólétszám rohamosan közeledik egymáshoz. Alapvető oktatáspolitikai probléma tehát a felsőoktatási hallgatólétszám – pontosabban az államilag finanszírozott és a költségtérítéses felsőoktatási hallgatólétszám – növelésének kérdése. A felsőoktatási részvétel jelenlegi tendenciái ugyanis több veszélyt rejtenek magukban:

Az évente felvehető létszám növekedése nyomán viszonylag gyorsan beszűkülhet a merítési bázis (azaz a felvehetők létszáma megközelíti az érettségizettek számát).

A hallgatólétszám növekedésének jelenlegi tendenciáit előrevetítve, gazdasági fejlettségünket meghaladó felsőoktatási részvételi hányad alakulhat ki – különösen az egyetemi (és főiskolai) szintű programok területén –, amely azzal a veszéllyel járhat, hogy a felsőfokú végzettségűek elhelyezkedése nehézségekbe ütközhet.

2. A hazai felsőoktatás vertikális szerkezete meglehetősen torz. A képzés kiterjedése nagyrészt a főiskolai és az egyetemi programokon résztvevők számának növekedésével zajlott. Ugyanakkor a fejlett országok nagyobb részében ez a kiterjedés a rövidebb idejű felsőfokú képzésen (a posztszekundér képzési programokon) tanulók számának növekedésével történt.^]Nálunk tehát a posztszekunder képzésben résztvevők aránya alacsonyabbnak – s fejlődése is lassabbnak – tűnik, mint a tömegesedett felsőoktatási rendszerek nagy részében.

Ha az OECD ajánlását tekintjük a 2010-ig kitekintő felsőoktatás fejlődés jellemzőinek, akkor a következő részvételi arány célkitűzésekre tehetünk javaslatot:

Az egyetemi (és a vele együtt számolt főiskolai) végzettséggel rendelkező népesség aránya a 25-34 éves korosztály között Magyarországon 1996-ban 14% volt. Ez azt jelenti, hogy eleget teszünk annak az ajánlásnak, hogy a 30 éves korosztály 13%-a végezzen el egy hosszú egyetemi szintű programot. Ugyanakkor rövid egyetemi szintű program (posztszekunder program) a 90-es évek végén is alig van, és a nem egyetemi harmadik szintű programok részvételi aránya is elhanyagolható.

A fentiek arra mutatnak rá, hogy mind a hazai szakképzés, mind a felsőoktatás fejlesztésben jelentős szerepe van a posztszekunder képzésnek, amely részint a középiskolából kiszoruló igényesebb szakmai képzés színtere, részint egy továbbépíthető rövid idejű felsőfokú képzés, s mint ilyen alkalmas a felsőoktatás iránt továbbra is növekvő kereslet egy részének olyan levezetésére, amely többé-kevésbé a munkaerőpiac igényeinek is megfelel. Ezért a felsőoktatás kapacitásának fejlesztése során a posztszekunder képzésre kellene a legnagyobb súlyt helyezni.

3. A képzés horizontális struktúrája is összefügg a gazdasági fejlődéssel. A hazai felsőoktatás ebben a tekintetben is több torzulást mutat. Horizontális szerkezetének és tartalmának fejlődésével kapcsolatban elsősorban azt kell kiemelni, hogy a felsőoktatásban az alapképzésben oldódnia kell a szakmai specializációnak, s a szélesebb szakmai műveltséget adó elméleti képzésnek kell előtérbe kerülni. Ugyanakkor egyre nagyobb teret kap az elhelyezkedést követő – s a konkrét szakosodást (és persze az állandó továbbképzést) szolgáló – posztgraduális képzés. “A konkrét munkakörök igényét szolgáló szakosítás, az interdiszciplináris, a vezető és tudományos képzés az oktatás negyedik szintjévé áll össze, – mintegy dimenziót adva az élethosszig tartó tanulásnak” (Vámos 2000).

Az oktatásirányításnak fontos szerepe lehet a szakképzési szerkezet alakításában. A műszaki, agrár, pedagógiai képzések helyett az egészségügyi, gazdasági, kereskedelmi szakterületi képzések államilag finanszírozott keretszámát kell fejleszteni.

www.tankonyvtar.hu/gazdasagtudomany/oktatas-gazdasagtana-080904-138